Nem beszélve arról, hogy a koncertet is egy óriási angolparkban rendezték meg. Hiszen mi is lenne a Margitsziget, ha szemet hunyunk egy-két részlete fölött? Megjegyzem: ide műromokat sem kellett építeni, volt nekünk igazi. 

Fülei Balázs

Dohnányi Ernő I. zongoraversenye igazi látványdarab, negyvenöt perces hossza ellenére a legszélesebb közönség is élvezheti – tényleg az utolsó percig. Nagyívű és festői, mégis mentes marad az erőlködéstől. Persze ne szépítsük a helyzetet: „másodlagos mű”-ről van szó – nyilván nem jogi, hanem esztétikai értelemben. És mint olyan sok „kései” és kevésbé nagyszerű kompozíció óriási olvasztótégelyként működik. Hol Liszt püföli az oktávokat, hol pedig Chopin lebeg a billentyűk fölött. A zongoraverseny egyébként a tizenkilencedik század utolsó éveiben készült. Dohnányi 21–22 éves volt akkoriban, de – mai szóval élve – már rising starként ünnepelték. Az ifjú komponista egytételes változatot is készített ebből a műből: ezzel megnyerte a bécsi Bösendorfer zongoragyár zeneszerzőversenyét.

Az este szólistája, Fülei Balázs nem először játszotta el Dohnányi fiatalkori zongoraversenyét. Érezhető volt a rutin, előadása pedig mentes volt a felesleges maníroktól és a színházias gesztusoktól. A Nemzeti Filharmonikus Zenekart Hamar Zsolt vezényelte: a szólóállások szépen sikerültek, például a hegedűszóló az első tételben vagy a kürtszóló a másodikban.

 

A Budapesti Nyári Fesztivál idén is két helyszínen várja a látogatókat: a Városmajori, valamint a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. A margitszigeti helyszínt egyébként éppen nyolcvan éve nyitották meg, a létesítményt néhány éve, 2013–2014-ben föl is újították a Margitszigeti Víztoronnyal együtt.

 

Nem ez volt az első alkalom a szigeten, hogy úgy éreztem: nem egy klasszikus zenei koncerten ülök. Erről két dolog tehet: a hangosítás és a vetítés. Természetesen ezek örök problémát jelentenek minden szabadtéri komolyzenei előadáson, de most nem mehetünk el mellettük. Azért nem, mert ennél mégis lehetne jobban is csinálni. Rengeteg mikrofont használnak, szinte minden második zenészre jut egy. Ezek túl közelről veszik a hangot, olyan, mintha ott ülnénk a zenekarban. A keverés ezen sokat javíthatna – de a szép hangzás sajnos most is feltételes módban maradt. Az óriási hangszórók műanyaghangot szórtak magukból. A zenei élmény összességében olyan volt, mint egy nem túl jó CD-felvétel, csak ezt most sok százan hallgatták egy szabadtéri színházban.

Miklósa Erika

A vetítés sem volt jobb. Mintha a képrendezők nem ismernék az értelmező vágást. Jó lenne, ha azokat a zenészeket mutatnák, akik éppen játszanak. Néha láthattuk őket is – hátulról, hiszen nem egyszer onnan vette őket a kamera. Megfordult a fejemben: lehet, hogy a képszerkesztők nem ismerik eléggé a műveket és a zenekarok ülésrendjét? Ha már a vizualitásnál tartunk, a rendezvény plakátjáról is szólni kell. Évek óta elég furcsa a Budapesti Nyári Fesztivál nyitóestjének a plakátja: a falusi rockkoncertek PR-ját juttatja az eszünkbe, hogy az egyik kollégámat idézzem. Sajnos igaza van.

A nyitókoncertre sokan eljöttek. Azonban az érdeklődés inkább a hangverseny második felének szólt. Egy népszerű énekesnő és egy még népszerűbb kantáta: Miklósa Erikáról és a Carmina Buranáról van szó. Nos, Miklósa valóban megnyerő, a hangja is szép, de Orff művében – természetesen az én ízlésem szerint – túl sok a banális elem, a primitív popularitás, a folytonos ismétlés. Ezek akár mágikus hatást is kelthetnének, de a Carmina Burana a legtöbb tételben inkább üres látványosság marad – nem kell mondani: közönségkedvenc látványosság. Ennek ellenére sokszor magával ragad a nem is annyira egyszerű ritmika, A borospincében című szakasz pedig tényleg jó.

A baritonszólót eredetileg Molnár Levente énekelte volna, azonban ő sajnos megbetegedett. Helyette Szegedi Csaba ugrott be, és szépen megoldotta a feladatot. Átélte a szöveget – amikor oratóriumokat adnak elő, erről sokszor megfeledkeznek – és változatosan formálta meg szólamát a líraiságtól a vad duhajkodásig. Orff elképesztő magasságokat írt néhány helyen, a szólam tényleg túllépi a legtöbb bariton hangterjedelmét. Szegedi Csaba is erőlködött, de ez kivételesen nem baj, hiszen ebben az esetben a szerző tudatosan ezt írta elő. A kantáta egyik legemlékezetesebb részletét, a tenor karakterdalát Horváth István énekelte – a roston sülő madár áriájáról van szó. A Nemzeti Énekkar női tagjai meggyőzőbben énekeltek, a férfiak szólamformálása eleinte egysíkúnak tűnt (karigazgató: Somos Csaba). Az Operaház Gyermekkara véleményem szerint elég vérszegényen szólt (karigazgató: Hajzer Nikolett).

 

Hangosítás ide, vetítés oda azért nem rossz dolog nyári estéken elmenni a Margitszigetre. Susognak a lombok, és egy időre a tücskök is bekapcsolódnak a hangversenybe.