A hatvanas évek második felében alakult Art Ensemble of Chicago több ponton is kötődik az Association for The Advancement of Creative Musicians (AACM) nevű zenei szervezethez. Az AACM létrejöttéhez hozzájárult a polgárjogi mozgalmak teremtette viszonylagos szabad levegő, elsősorban azonban reakció volt a jazzben akkor még csak csírájában létező tendenciára, amely aztán kivezette a műfajt a megszokott keretei közül. Az Art Ensemble of Chicagót leginkább az avantgarde/free jazzhez szokás kötni, de velük kapcsolatban legalább ennyire helytálló a fúziós jazz kifejezés is, bár teljesen más formában, mint a helytelenül jazz-rocknak is nevezett műfaji leágazás esetében. A zenéjük alapját a szabad improvizáció jelenti, de ebben a free jazz mellett jelen van a kortárs zene hatása is (ez szintén AACM-sajátosság), és balesetmentesen keveredik benne a humor a szertartásossággal. Valójában a kezdetektől, deklaráltan elszakadtak a jazztől, mint műfaji címkétől, az avantgarde-ra jellemző eszeveszett sűrűségű darabok helyett pedig sokszor finom textúrákat megszólaltató, a csendet hangsúlyos elemként kezelő kompozíciókat szólaltattak meg. Az Art Ensemble of Chicago zenéje emellett már a korai időszakban zárványként tartalmazta a jazz fejlődésének néhány következő állomását, köztük a találkozást a világzenével. A koncert után megmaradt leghangsúlyosabb benyomás azonban a meglepettség, azon, hogyan képes ez a részben szépkorúakból álló társaság ilyen szégyentelen lazasággal felskiccelni valamit, ami úgy artikulálja a jelen pillanatot, hogy mindvégig tisztán kivehetőek a gyökerei.

 

Art Ensemble of Chicago

A szertartásosság már a zenekar színpadra vonulásában is megjelent, akárcsak az egyetlen jelen lévő alapító tag, a méretre szabott – Miles Davis kifejezésével élve -, princ öltönyében, látszólagos kelletlenséggel a telefonját babráló Roscoe Mitchell előkészületeiben. A lazaság mértékegységének is betudható Mitchell a szopránino, a szoprán, valamint az alt szaxofont is pusztító higgadtsággal és alázattal kezelte, a színpadi jelenléte, kis túlzással, akkor is elegendő lett volna, ha hozzá se nyúl a hangszerekhez, mert ott volt benne az attitűd, amit manapság a jazz sokszor csak nyomokban tartalmaz. A kilencvenes években nyugdíjba vonult, időnként mégis feltűnő Joseph Jarman, valamint az 1999-ben meghalt Lester Bowie hiánya sokaknak feltűnt, hosszú szólókat kizárólag Mitchelltől hallhattunk, az Art Ensemble of Chicago egyik legfőbb imperatívusza viszont mindig valami egyénen túlmutató létrehozása volt. Mitchell hosszú, tökéletes légzéstechnikával, legfeljebb pillanatokra megbicsakló intonációval megszólaltatott szólói alatt a zenekar hajlamos volt kilépni a kísérőszerepből, és Ornette Coleman korai dolgaira jellemző, hajmeresztő kollektív improvizációba fullasztani Mitchell magányos elrugaszkodásnak induló szólóit. Élő, lélegző organizmusként léteztek a színpadon. Valódi közösségi alkotás volt, amely túlmutatott az egyéneken, akik létre hívták, mégsem volt egyikük sem fölcserélhető.

 

Az alig valamivel több, mint egy órás szettet az 1969-ben megjelent Tutankhamon nyitó tétele zárta keretbe. Nem voltak dalok. Egyetlen, időnként látszólag véletlennek tűnő, valójában nagyon szépen felépített, ugyanakkor a saját medréből bármikor gond nélkül kilépő zenei ívet hallhattunk, ami távolról akár egy zenei-happening is lehetett volna, lazán elkülönülő, jelenetekként is betudható egységekben elbeszélve, de a zenekar olyan feszültséget teremtett és tartott fenn, amely egyetlen pillanatra sem eresztette el a hallgatót.

 

Roscoe Mitchell

A mindvégig koherens ív megtartásában pedig nem csak a zenekar tagjainak hűvös egymásra utaltsága játszott szerepet, hanem a dobos, Famoudou Don Moye is. A dobcájgot elhagyva bottal közlekedő, roppant joviális Moye játékát a többiek nélkül is elhallgattam volna egész este, társaira mindvégig odafigyelve tartotta egyben a zenét, egyetlen hibát sem vétve. Gyönyörű volt, ahogy időnként a csellista, Tomeka Reid szólamait dúsította fel. Reid roppant intelligensen létezett a színpadon, a Mitchell szólóihoz adott diszkrét, mégis hisztérikus él mellett gyakran érezte, hova kell beleilleszteni az aktuálisan hiányzó nüanszokat. A trombitán, piccolo trombitán és szárnykürtön játszó Hugh Ragint felesleges Lester Bowiehoz mérni. Nem kevésbé zseniális, ugyanakkor teljesen más stílusú zenészről van szó. Nincsenek nála jelen a Bowiera jellemző textúrák, a játéka szellős, szépen szárnyal egy leheletnyivel a zenekar felett, a soundja pedig akár egy Wynton Marsalis-paródiának is betudható. A kontraszt közte és Mitchell között nyilvánvaló volt, de egy, az ellentéteket szervezőerőként használó zenekarban ez a legkevésbé sem hallatszott idegennek.

 

Az Art Ensemble of Chicagóban nem játszik zongorista, a hangszer által támasztott elvárások egy ilyen zenei környezetben egyszerűen nem relevánsak. A korábban említett Don Moye időnként mégis képes volt arra, hogy feszesebbé tegye a zenét és összerántsa ott, ahol kezdtek volna kibukkanni sallangok, mindezt anélkül, hogy bármilyen módon determinálta volna azt. A két bőgős (Jaribu Shahid, Junius Paul) nem csak dögöt vittek a zenébe, de a vonóval játszott részek alatt, Tomeka Reiddel karöltve egészen érdekes lebegést teremtettek.

 

Az Art Ensemble of Chicago jelentősége nehezen felmérhető, de ezen a koncerten a hallgatóság nem ennek a súlyozásával volt elfoglalva, lekötött minket a nem múló katarzis. A zenekar kristálytisztán szólaltatta meg annak a műfajnak a gyökereit, amitől aztán elrugaszkodva hozott létre egy olyan zenei folyamatot, amely torkon ragadja a jelent és vonszolja előre a jövő felé. Vannak koncertek, amiken fel sem merül, hogy valamifajta tökéletesség elérése lenne a kitűzött cél, hanem beletörődve ennek lehetetlenségébe, beleszegezik a hallgatót a pillanatba, a hiányjeleket pedig lesöpörve az asztalról, nehezen múló megelégedettséget hagynak maguk után. Az Art Ensemble of Chicago különleges.