A győri Vaskakas Bábszínház Hamupipőkéje kicsit másképp képzeli el a neki leosztott szerepeket, amely többek között annak is köszönhető, hogy anyukája korán meghal, és apukája mellett nő fel, már amennyit találkoznak, hiszen az apa felfedező, időről időre elhajózik távoli helyekre. Az előadás első jelenetében kettőjüket látjuk a színpadon, az apa lányát tanítja biciklizni (egy nagyon menő steampunk kerékpáron), aztán felfedezőst játszanak, kalózokat, cápákat és más veszélyes lényeket győznek le együtt, nagy közöttük az összhang.

Markó_Valentyik Anna, Nagy Petra, Gergely Rozália, Főglein Fruzsina

Hamupipőke fiús – juthatna eszünkbe, de azonnal tegyük is zárójelbe a gondolatot. Hiszen senki sem gondolja 2018-ban, ugye, hogy felfedezőnek lenni, vidáman a földön hemperegni a kisfiúk privilégiuma? A valóság persze nem ilyen egyszerű: ma is nagyon élesen elválik a lányoknak és fiúknak szánt dolgok skálája, az eltérések a rózsaszín-kék rugdalózóktól egészen a bérkülönbségekig követhetőek. Nagy Petra Hamupipőkéje teljesen átlagos kislány, olyan, aki még nem tudja, hogy létezik üvegplafon, és hogy a nő legfontosabb hivatása a családi tűzhely. Nagy szerencséje van, mert végül úgy alakul az élete, hogy ezt nem is kell megtudnia.

Pedig vannak, akik nagyon szeretnék erre megtanítani. A gonosz mostoha szerepe itt jóval összetettebb, mint ahogy azt megszoktuk. Markó-Valentyik Anna mostohája ugyanis tényleges erőfeszítéseket tesz azért, hogy szeretni tudja mostohalányát, ahogy ez szokott történni minden második elvált családban, csak hát nem egy pszichológus alkat. Nem vár el tőle többet, mint saját lányaitól: poroszos önfegyelmet és a sztereotip női szerepek kritikátlan elsajátítását. Miközben pukedlizni tanítja a három lányt, egy kedves dalt énekel arról, hogy hol a nő helye a világban. Segítek: nem cégvezetői pozícióban. „A nőnek a legszentebb hivatása a férje, a gyermeke, a háztartása.”

Nagy Petra

Egy másik mese lenne ez, ha egy idő után nem csinálna a mostoha válogatott szemétségeket Hamupipőkével. Itt is megtörténik ez: ki kell válogatni a borsót meg a lencsét, de szépen végigkövethető az a folyamat, ahogy a kellemetlen mostohából gonosz mostoha lesz, és az is egyértelmű, hogy ebben egy kis szerepe azért az undok kamaszlány Hamupipőkének is van. Nem ilyen árnyalt a viszonya két mostohatestvérével, akik ízléstelen rózsaszín ruhácskájukban már az első pillanattól szörnyetegekként viselkednek, talán megnyomorította őket a sok pukedlizés.

Nagyon szép gondolat az is, hogy nincs tündér keresztanya, aki tökből hintót, a rongyokból ruhát varázsol. Hamupipőke maga válogatja ki a lencsét, miközben már halott apja láthatatlanul jelen van, és segít neki. Aztán a lány átöltözik anyjától örökölt ruhájába, bringájára pattan és elhajtat a bálba. Szemüveg nélkül nem lát túl jól, de kiderül, hogy ez nem baj, mert élete szerelme, a herceg is szemüveges, úgyhogy nyugodtan vissza is veheti a sajátját.

Vitányi-Juhász István hercege pont egy olyan vagány, okos lány után vágyakozik, mint amilyen Nagy Petra Hamupipőkéje. Egymásba is szeretnek, de nem azért, mert Hamupipőke a legszebb lány a bálban, és mivel a herceg ruhát cserél főkomornyikjával (Kovács Domokos), a lány sem a rangja miatt szereti meg a herceget. Egyszerűen két ember találkozik, akik hasonlítanak, zsák a foltját, ahogy mondani szokás.

Vitányi-Juhász István, Kovács Domokos. Fotók: Vaskakas Bábszínház

Az előadás díszlete teljesen minimalista: fehér padló és háttér, óriási, kétdimenziós papírcsillárok. Ezek, illetve a színes világítás választják el egymástól a tereket és a hangulatokat. Ha az apa megjelenik, akkor például a tengerkék szín dominál a világításban minden alkalommal. A jelmezek ezzel szemben tobzódnak az aprólékosan kitalált túlzásokban. Egymástól elütő anyagok és minták kerülnek rájuk, nagy, műanyag abroncsok éktelenkednek a textilek fölött. Ritka, amikor a jelmeztervezőnek látható humorérzéke van, Michac Gábor jelmezei pedig kifejezetten viccesek. Markó-Valentyik Anna mostohája például úgy lesz sokkal magasabb a mostohatestvéreknél (Gergely Rozália, Főglein Fruzsina), hogy méretes, barokkos hajkorona kerül a fejére.

Feministaként egy ilyen történetben nagyon nem illik a gonosz mostohának drukkolni, nem is javaslom senkinek, hiszen az üzenet az, hogy minden lánynak joga van eldönteni, hogy szeretné élni az életét. Hogy én mégis drukkoltam kicsit neki, az egyértelműen Markó-Valentyik Anna érdeme – talán az sem véletlen, hogy róla esett a legtöbb szó ebben a cikkben. Egydimenziós figurából összetett karaktert épített, minden pillantásában, mozdulatában ott a gonosz mostoha igazsága. Hiszen neki is van igazsága, és ezt az igazságot nem más, mint a magyar társadalom legitimálja. Száműzni talán mégsem kellett volna, inkább megbeszélni vele a dolgokat.