A naplemente ragyogása
2018.06.05.

A japán rendezőnő új művében egy különleges szerelmi történet apropóján fejti ki lírai hangvételű töprengéseit a filmről. ZALÁN MÁRK KRITIKÁJA.

Számos klasszikus és kortárs filmrendező pályáján találhatók olyan művek, melyekben az alkotó, ha úgy tetszik, a szerző, őszintén mesél saját szakmájáról, a filmkészítésről, esetleg annak idegtépő kihívásairól, önnön kreativitásának válságáról. Elég csak Fellini 8 és ½ (1963), vagy Truffaut Amerikai éjszaka (1973) című filmjét említeni, de ide sorolható a hollywoodi filmiparra reflektáló, a tökéletes illúzió megteremtéséért fáradozó bűvészek párharcát szemléltető A tökéletes trükk (2006) is. Ezeknek az ún. vallomásos filmeknek a sorát bővíti Naomi Kawase kilencedik nagyjátékfilmje, A naplemente ragyogása, melyben a fentebb említett direktorokhoz hasonlóan, saját rendezői stílusjegyeit szemléltetve fejtegeti hitvallását a filmről.

Örvendetes tény, hogy legutóbbi művét, A remény receptjét követően friss munkája is hazai forgalmazásba került. Kawase ugyanis a kilencvenes évek óta – főképp Cannes-ban, ahol nem ritkán fontos díjakat is nyer – gyakori fesztiválszereplő, következetes, elismert, jellegzetes stílussal és világképpel rendelkező alkotó, a kortárs japán művészfilm meghatározó figurája, akinek a karrierje a 2000-es, illetve a 2010-es években érett be igazán (sokatmondó, hogy kortársa, Hirokazu Koreeda idén Arany Pálmával távozhatott a francia Riviéráról). Kawase mostani műve poétikus vallomás a filmkészítésről, mely ugyanakkor szervesen illeszkedik életművébe, ennélfogva látványos demonstrációja alkotói kézjegyeinek és visszatérő motívumainak, mint például az önéletrajzi elemek (szülők korai elveszítése), valamint szülővárosának (Nara) hangsúlyos jelenléte, illetőleg a természet békességének, harmóniájának kidomborítása. Aki tehát mostanában ismerkedne meg Kawase művészetével, annak A naplemente ragyogása erre a célra tökéletesen megfelel.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

A film egyik figyelemre méltó ismertetőjegye a fiatal és érzékeny főhősnő, Miszako foglalkozása, aki egy nagyobb cégnél ún. audionarrátor és az a feladata, hogy az éppen vetített film eseményeit és cselekményét mesélje el vakok és gyengénlátók számára. Miszako munkája egyrészt rendkívüli felelősséget, másrészt komoly szakmai felkészültséget igényel, hiszen verbálisan kell közvetítenie mindazt, ami az adott filmben látható, és ami történik. Ez már önmagában számos filmelméleti kérdést felvet, a rendezőnő pedig nem megy el szó nélkül mellettük. A stúdióban jelenlévő vakok és látássérültek szerint Miszako szövegei, határtalan lelkesedése és igyekezete ellenére, korántsem tökéletesek, néha túlságosan tolakodóak, feleslegesek, máskor pedig túlontúl kevés hallható belőlük. A konfliktusok kardinális kérdéseket generálnak: az audionarrátor (akinek a hangja jól elválasztható a filmtől) képes-e közvetíteni a film hangvételét, atmoszféráját? Tekinthető-e önálló művészi alkotásnak az audionarráció? Az audionarrátornak szabad-e értelmeznie az adott filmet? Hogyan verbalizálja a kiváltott érzelmi hatásokat (félelem, melankólia)? A jelenlévők miképpen értelmezik az elhangzottakat, mennyiben kell saját képzelőerejükre hagyatkozniuk? Számtalan kérdés, melyeket Kawase feltesz ugyan, de az egyenes válaszadást elegánsan elkerüli, és inkább nézőjére bízza. 

A film másik főhőse Nakamori, a vetítéseket mindig látogató, Miszako szövegeit élesen kritizáló, látását fokozatosan elveszítő, ezért aztán enerválttá és cinikussá váló fotós. Kawase az ő karaktere révén közhelyes, de nem elhanyagolható, releváns művészeti-alkotói problémára hívja fel a figyelmet. A férfi elkötelezett, hagyományos értékeket valló fotográfus, aki – ahogy fogalmaz, a „kamera az ő szíve” – vaksága ellenére ódon Rolleiflex kamerájával fényképezi környező világát, tehetségét azonban már sehol nem tudja kamatoztatni, a klasszikus fotóművészetnek (filmnek?) ugyanis rég leáldozott és csupán tömegtermékek illusztrálására alkalmas. Ez világossá válik, mikor Nakamori kollégáival találkozik, akik mind híres divatlapok fotográfusaként keresik kenyerüket. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

A film két tökéletesen ellentétes karakter kapcsolatának alakulásába enged bepillantást, kiknek találkozása, egymás iránt érzett tisztelete, felelőssége, szolidaritása és szeretete végül alapjaiban változtatja meg addig életüket. Kawase az ő történetükre fűzi fel filmről alkotott gondolatait, műve minden egyes képkockáját áthatja személyes, már-már intim hangvétele, melyet csak hitelesít, hogy (sok korábbi alkotásához hasonlóan) ő írta a forgatókönyvet, a vizuális koncepciót pedig jellemzően szűk képkivágatok, premier plánok vagy Nakamori szubjektív szemszögei dominálják. Ha már a képi világ szóba került, érdemes kiemelni annak gyönyörű megoldásait, látványos kontrasztjait, lágy, meditatív hangulatot árasztó színeit és a lemenő Nap fényeit, mint visszatérő vizuális és nem utolsó sorban dramaturgiai motívumot. A két főhős kapcsolatának erősödése, elmélyülése szinte kizárólag alkonyatkor, félhomályban történik. 

Kawase annak kérdéskörét is felveti, hogy egy filmről miképpen fogalmazzuk érzéseinket, impresszióinkat, gondolatainkat, hogyan tudjuk ezeket választékosan szavakba önteni. Ez jelenti Miszako számára a legnagyobb kihívást és csak azt követően képes a dolgok mélyére látni, ténylegesen megérteni Nakamorit és létrehozni a megfelelő szöveget, miután egykori otthona helyén megpillantja a napnyugta lenyűgöző fényeit. Kawase filmjének befejezése így ugyan túlontúl érzelmessé válik, és kissé megtöri a film addig jól felépített szerkezetét, ám felfogható akár a Japánhoz kötődő leggyakrabban használt frázis („a felkelő Nap országa”) inverzének is, itt ugyanis nem a Nap felemelkedése, hanem annak alászállása, narancssárgás fényeinek sugara jelenti a továbblépést. Ez kell a szereplők életének újrakezdéséhez, és ha belegondolunk, bizonyos esetekben a filmkészítéshez is. 

 A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Szerző: Zalán Márk
Címkék: Mozipremierek 2018