Kvintesszencia, vagyis lényeg, összefoglalás, ez volt az este legfontosabb konceptuális tényezője, a zenekar ugyanis az elmúlt évad kivonatát állította színpadra, ez a kifejezés viszont alkalmazható a Modern Art Orchestra 2005 óta tartó tevékenységére is. A zenekarral kapcsolatban gyakran előkerülnek a többnyire nem túl szerencsés kontextusban feltűnő eklektikus, vagy crossover meghatározások is, az esetükben viszont a zene kortárs olvasatáról van szó, ahol nem a műfajok keresztezése jelenti a lényeget, hanem egy saját zenei világon keresztül mutatnak rá ezek találkozási pontjára. A saját zenei világ azonban a korhoz illően szerteágazó, ezt pedig az este önmagában is bebizonyította. Ilyen mennyiségben ez akár mehetett volna az élvezet rovására is, de kétségek legfeljebb a dalok közti szünetekben ütötték fel a fejüket.

 

Modern Art Orchestra

Az egyébként sikeres évad lezárását mégis szabotálta a közönség érdeklődésének jól érzékelhető és meglepő hiánya. Nagyon fura gellert kapott ettől az egész este, ami mintha újra és újra megtorpant volna, a bőven túlteljesítő zenekar pedig képtelen volt koherens zenei ívvé alakítani a koncertet, bár ebben az elhangzott dalok látszólagos véletlenszerűsége is közrejátszott. A sorrendben persze volt szándékosság, a zenekar ugyanis az interneten szavaztatta meg a közönséget, melyek azok a dalok, amelyeket a legszívesebben hallanának az évadból, az elhangzott tételeket aztán a zenészek állították sorrendbe. A Modern Art Orchestra hajlékonysága ugyanakkor nagyon szépen tükröződött a kompozíciókban. Az eleve nem a hagyományos big band felállásban működő zenekarról önkényesen leválasztható és önmagukban is életképes kisebb kombók feltűnése jól érzékeltette, hogy az együttes több korszak zenei világát is képes gond nélkül integrálni a közösbe, úgy, hogy az egyetlen taktus erejéig sem hangzik anakronisztikusnak.

 

Az utóbbi hónapokban több fontos zenész is távozott, a koncertet nyitó háromtételes Big Band-szvitet egyfajta emlék-kompozíciónak szánták. Az okosan megkomponált darabban vendégként Pocsai Kriszta is feltűnt, a második tételben gyönyörűen előadva Juhász Gyula Egy hangszer voltam című versét, a harmadikban pedig együtt énekelve Butch Lacy felvételről megszólaló hangjával. A Budapest Music Center akusztikája különleges. A Big Band-szvit első, halk, szinte Brian Enót megidéző hangulatú tétele (Then he passed) talán túl élesen, helyenként elmosódottan szólalt meg, a zenekar beszállásával aztán az arányok a helyükre kerültek; a fúvósok rétegzettsége meglepően tisztán érvényesült, ez részben talán köszönhető a már említett rendhagyó big band felállásnak, amelyben szerepet kap a basszusklarinét és a fuvola is.

 

Ávéd János

Az évadzáró programot Buddy Rich Nutville című tétele nyitotta, már itt kiderült, hogy akarva-akaratlanul is, de a dobos, Csízi László lesz az este egyik főszereplője. Csízi minden darabot szemtelen lazasággal és alázattal formált a maga képére, a cinjeinek megszólalása egyszerre volt mai – és utalt vissza Tony Williams hatvanas évekbeli dolgaira, a legfontosabb vele kapcsolatban mégis a természetesség volt. A tenoros Ávéd János hangszerelőként és zeneszerzőként egyaránt feltűnt több kompozícióban is, különösen érdekes volt a Blues4Mode című darab, amelynek a bevezetésében Fekete-Kovács Kornél Olivier Messiaen hatását emelte ki, elsőre mégis inkább Thelonious Monk jutott a hallgató eszébe, ez a fajta kompozíciós technika ugyanis a bebop unortodoxiájának is fontos tényezője volt. Ávéd végig nagyon éretten, kellemes fanyarsággal szólalt meg, ez a sound mindössze a Blue Train (Coltrane) szólójában hangzott kissé idegennek. Ugyanebben a darabban a Curtis Fuller helyén játszó Korb Attila, ha nem is végig tisztán artikuláltan, de szépen a témába helyezkedve fújt. A Balázs Elemér zenekarában is játszó Komjáti Áron egy rövid saját kompozícióval jelentkezett, az Eye of The Hurricane (Herbie Hancock) közepe táján. Komjáti darabjában hangsúlyosan érzékelhető volt az útkeresés, de mindez megfelelő takarékossággal, nem próbált kényszeresen túllépni a saját képességein, hallatszott a befektetett munka.

 

Fekete-Kovács Kornél nagyon erős évadot és estét rántott össze a közönség megilletődöttsége és érdeklődésének hiánya által teremtett ballaszt viszont nem engedte, hogy az este elszabaduljon és valamilyen ívet kapjon, még úgy sem, hogy az elhangzott kompozíciókon nehéz volt fogást találni. Kiemelni sem könnyű, a legszebben megszólaló azonban talán Herbie Hancock Speak Like A Childja, valamint Miles Davis nonettjének Boplicityje volt. Utóbbitól a Moon Dreams talán még jobb választás lett volna, de a közönség máshogy döntött. A Modern Art Orchestra nem csak arra képes, hogy ezeket a kompozíciókat a maga képére formálja, hanem arra is, hogy a darabok a korhoz igazítva, maiként szólaljanak meg. Az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál programjából átmentett saját tételek pedig túllépve az est vezérfonalát jelentő jazzen, mélyen a korba ágyazódott művekként szólaltak meg: a MAO esetében egyébként is ezek jelentik az életmű lényegét.

 

Ellentmondásos este volt, valószínűleg nem egészen méltó az évadhoz, de nem a zenekaron múlt. Kár az elmaradt katarzisért.