Az Artemis Quartett a Zeneakadémián
2018.06.02.

Vonósnégyes és vadászat? A képzettársítás hallatán alighanem mindenki a Jagdquartettre gondol, ezúttal azonban nem Mozart híres – Haydnnak ajánlott – vonósnégyese (B-dúr, K. 458), hanem a névválasztás kapcsán ejtünk szót a két fogalom kapcsolatáról. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

Vonósnégyeseknek sokféle szempont alapján adtak nevet az elmúlt évszázadokban. A legkézenfekvőbb, amikor a primárius nevét viseli az együttes (Schuppanzigh, Hellmesberger, Léner, Kolisch, Végh), máskor egy zeneszerző a névadó (Borogyin, Smetana, Bartók, Alban Berg), de az is előfordul, hogy a komponista nem a vezeték-, hanem a keresztnevét (Amadeus) kölcsönzi a kamarazenei társaságnak, megint máskor nem zeneszerző, hanem hangszerkészítő (Guarneri) nevét viseli az együttes. A számtalan egyéb lehetőség közül alighanem az egyik legkülönlegesebb vonósnégyes-névválasztás az Artemis Quartetté, amelynek tagjai 1989-ben, megalakulásuk színhelyén, Lübeckben úgy döntöttek, a vadászat görög istennőjéről nevezik el frissen létrehozott együttesüket. Idestova harminc éve, hogy sikert sikerre halmoznak – az elsők egyike volt a nagy nemzetközi presztízsű, müncheni ARD versenyen aratott győzelmük 1996-ban. Az alapító tagok közül ma már csak a csellista Eckart Runge muzsikál a kvartettben – az ő posztján huszonkilenc éven át nem volt változás. A többiek azonban újabbak: a primárius, a lett Vineta Sareika 2012-ben, a második hegedűs Anthea Kreston 2016-ban csatlakozott az Artemis Quartetthez, a brácsás Gregor Sigl előbb (2007 és 2016 között) a szekundszólamot játszotta, s csak 2016-ban váltott mai hangszerére. A kvartett székhelye is változott az évek során: ma már berlini illetőségűek.
 
Budapesti hangversenyük a Zeneakadémia Solti-termében zajlott. A helyszín kapcsán elgondolkozhattunk: bizony, negyven éve egy világhírű vonósnégyes – például a Juilliard vagy a LaSalle – még könnyedén megtöltötte ugyanezen intézmény nagytermét. Azóta a kamarazenének, s ezen belül különösképpen a vonósnégyes-játéknak fájdalmas presztízscsökkenése következett be világszerte. A mélypontról, úgy tűnik, néhány éve mozdult el a műfaj idehaza is, és remélhetőleg az elkövetkező években újabb fellendülésnek lehetünk tanúi elfogadottsága terén. Ami azonban az interpretációs színvonalat illeti, az soha nem szállt alá: a világ jelentős vonósnégyesei mindig őrizték a legmagasabb fokú igényesség szellemét. Ezt teszi az Artemis Quartett is, erről budapesti hangversenyük minden jelenlévőt fölényesen meggyőzött. Három művet adtak elő: kettőt a német romantika, egyet az orosz 20. század képviseletében.
 
Artemis Quartett
Artemis Quartett
Műsoruk élén Mendelssohn D-dúr vonósnégyesének (op. 44/1) megszólaltatása maga volt zeneszerző személyes stílusára való legérzékenyebb ráhangolódás, a jellegzetes Mendelssohn-hang tökéletes újrateremtése. Sűrű és erőteljes tónusával a nyitótétel (Molto allegro vivace) egyfelől világossá tette a kvartett tagjainak rendkívüli hangzásigényét, másfelől az egymásnak válaszolgató szólamok dinamizmusával és individuális megformálásával izgatott, felfokozott intenzitású „concertáló kamarazene” ideálját testesítette meg. A Menuetto un poco allegretto a középrészben a primárius részéről némi disztonálással lepett meg (szerencsére csak átmenetileg), egyébiránt azonban elbájolta hallgatóját azzal a ringatózó tempó- és ritmusértelmezéssel, amely a teljes tétel megformálását jellemezte. Az Andante espressivóban a négy művész rátalált a jellegzetes „dal szöveg nélkül” hangra – de a finálé sűrű ritmusú, izgatottan repeső karakterű zenéje is egy jellegzetes toposz felidézésére sarkallta az Artemis Quartett muzsikusait: olvasatukkal szembesülve arra az alapvetően scherzo-karakterű fináléra ismerhettünk rá, amelynek példáit a Hegedűversenytől az Oktettig Mendelssohn számos művében felfedezhetjük.
 
A Mendelssohn-tolmácsolás vonzó volt, de az együttes nem úgy közelített a műhöz, mint nagy zenéhez – joggal, mert ez „csak” igen jó műve a szerzőnek, ám nem tartozik az életmű meghatározó pillanatai közé. A két másik műsorszámban azonban egyértelműen megteremtették a kivételes alkotás atmoszféráját. Ez jellemezte a záró szám, Schumann A-dúr vonósnégyesének (op. 41/3) tolmácsolását: a lelkesítő energia és szenvedély, az összesűrűsödő indulat pompás feszültségeket teremtett a saroktételekben, élvezhettük líra és dráma váltakozását, rácsodálkozhattunk a beszédességre és a részletgazdagságra – nem beszélve az Adagio bensőséges megszólaltatásáról (a motívumok sóhajszerű karakterének meggyőző érzékeltetésével), no meg a finálé délceg lovagi ritmikájáról.
 
Ha Schumann kvartettjének esetében a kivételes formátumú mű kivételes formátumú előadást inspirált, fokozottan elmondhatjuk ezt az est csúcsteljesítményéről, a műsor középpontjában, a szünet előtt megszólaltatott Sosztakovics-kvartettről, amely a koncert legforróbb és legsúlyosabb pillanatait hozta. Az 1952-ben komponált 5. vonósnégyes (B-dúr, op. 92) sűrű, tömör és szigorú logikájú darab: három tétele egyetlen megszakítatlan folyamat, témavilága pedig azon önarcképszerű Sosztakovics-művek közé sorolja, amelyekben meghatározó szerepet játszik a D-Esz-C-H névjegymotívum. Mindez az Artemis Quartettet arra ösztönözte, hogy páratlanul koncentrált előadást hozzon létre, amelyben minden csavart szorosra húztak, a szólamok intenzív párbeszédével hangsúlyozva a mű belső összefüggéseit, és jelentőségteljes játékkal érzékeltetve a zenei megnyilvánulások tartalmi gazdagságát. Hála a kivételes tolmácsolásnak, minden jelenlévő számára evidenssé válhatott mű és szerző nagyságrendje. Megindítóan bensőséges ráadásként egy rövid Bach-korállal búcsúzott az együttes az ünneplő közönségtől.
Helyszín:  Solti Terem, Zeneakadémia,  Időpont:  2018. május 26.