Daniel Kehlmann: El kellett volna menned
2018.07.30.

Nem a műfaj teszi az irodalmat, tudjuk jól. Még a szórakoztatót sem. Bár tény: haikuból vagy szonettből nehéz lenne lektűrt írni, viszont a ponyva bármilyen műfaja és fogása irodalmi értékké emelhető. Kehlmann - kurrens, Tyll című regénye előtt a gótikus (kis)regényt kívánta visszacsalogatni a literatúra fősodrába. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND RECENZIÓJA.

A 19. századi gótikus regény toposzait, fordulatait ma jobbára a hollywoodi tucattermékek hasznosítják, bizonyos értelemben ki is sajátították, le is lakták, íróember kevésbé merészkedik erre a meddővé vált területre. Kehlmann viszont már magával a kísérlettel is jelzi, hogy mindez irodalmon kívüli kérdés: valódi kreativitás, hitelesség, írói erő a legpusztább vidékekből is képes (lenne) oázist teremteni. Csakhogy ez El kellett volna menned című elbeszélés (tán még kisregényhez képest is rövid) nem átírja, radikálisan átértelmezi, hanem csupán finomítja ezen toposzokat és sémákat. Okosabbak lesznek, ha lehet ezt mondani, nem zsigerileg hatnak, nem a primer hatást vadásszák. (Minél gyengébb egy horrorfilm alaptörténete, annál többet vetik be a néha teljesen felesleges hanghatásokat, annál többször rebben fel egy madár a nagy csendben.) De ennek ellenére sem a meghaladás a lényeg, hanem talán csak az, amit a fülszöveg is felvet: „A szerző ezzel a könyvével bebizonyítja, hogy kísérteties történetet is mesteri módon tud írni.” Igen, ezt is tudja, ki lehet pipálni. (A mesterivel erősen vitatkoznék.) 
 

Az El kellett volna menned főhőse az idő rabja. Egyfelől határidőre el kellene készüljön egy forgatókönyvvel, korábbi sikerfilmjének folytatásával, ami íróilag inkább favágás (nem véletlen, hogy a világirodalom nem bővelkedik a folyatásokban, hirtelen csak Dumas és Saramago jut eszembe, aki folytatta korábbi nagy sikerét, A három testőrt és a Vakságot). Csakhogy hősünk nem is író, hanem megélhetési kisiparos, ahogy azt a felesége is elég érzékletesen az orra alá dörgöli, ráadásul nem végzett egyetemet, a házassága is félig-meddig romokban, magyarán: ötletek helyett inkább a frusztrációk tengerében úszik. Mindezt orvosolandó kibérelnek egy hétvégi házat valahol az Isten háta mögött, pazar csenddel és kilátással, hátha itt az ihlet és a boldogság is utoléri őket. Csakhogy a házzal nem stimmel valami. Mintha – amolyan furcsa alkotóként – átírná a fizika és matematika, vagyis a mi kis rendezett világunk törvényeit. Így az írónk már nem csupán a határidő, hanem az egymásba nyíló terek, a végtelen idő csapdájába is belelép. Mintha egy Möbius-szalag élén rohangálna, azzal a kínzó érzéssel, hogy voltaképpen minden lépéssel előre halad…
 
Ebből is láthatjuk, hogy Kehlmann talán a leglelakottabb alaphelyzethez nyúlt, ember legyen a talpán, aki ebből valami – akár mérsékelten – újat ki tud csiholni. A német irodalom sztárjának is csak félig-meddig sikerül. Az a fogás, hogy az írói válságot rámontírozza az elhagyatott ház toposzára, és mindezt a teremtés(írás-átírás) kontextusába helyezi, kinyitja ezt az ősrégi történetet. Az írónk forgatókönyvén dolgozik és naplóként rögzíti a velük (feleségével és négyéves kislányával) megtörténő eseményeket, amelyek egy ideig hétköznapiak. Ám a szövegben furcsa szavak, figyelmeztetések bukkannak fel, a mondatoknak eltűnik a végük, ahogy maga az író is eltűnik például a szoba tükröződésében (minden tárgyat visszatükröz a ház ablaka, csak őt nem). Kehlmann látszólag bevált kísértethistóriák trükkjeivel fokozza a feszültséget (baljós dolgokat mondó idegenek, eltűnő fényképek, rossz álmok), ám ez az írás-átírás viszonyában mindig kap egy kis gellert. Vajon mit ír az író, és mit diktál a valóság? Hol ér véget az írói világ és hol a fizikai, melyik irányítja, melyik tartja fogva a másikat? Az elbeszélés elején még akkor is az író az úr, ha válságban van, ő irányít, forgatókönyvben és naplóban egyaránt, csak azt láthatjuk, amit ő rögzít mindaddig, amíg egy nálánál erősebb alkotó át nem veszi a ceruzát (írónk jegyzetfüzetbe ír). Ha úgy vesszük, Kehlmann elbeszélése a teremtménye felé nem a jobbik arcát mutató Istenről, vagy annak hiányáról beszél, az ő üres helyét kitöltő hatalomról, amely már nem vesz tudomást a korábbi játékszabályokról. Az írónk pont olyan kiszolgáltatott papírmaséfigura a kezében, mint ahogy az ő figurái is élettelen játékszerek nehezen születő művében. 
 
Az elbeszélés motorját ezek az ijesztő (vagy legalábbis nyugtalanító) tükröződések adják. Kehlmann ebbe a keretbe szövi bele a horror műfaj megszokott elbizonytalanításait és titokzatosságait, ha úgy tetszik, kliséit. Azt viszont pontosan tudja, hogy a legtöbb szörny, idegen entitás, szellem vagy bármi más csak addig igazán ijesztő, amíg meg nem jelenik. A legcsúfabb ismert sem lehet olyan nyomasztó, mint a legártatlanabb ismeretlen. Addig a képzelet ezer és ezer alakban rajzolja fel, és ez a túl sok alak még ijesztőbbé teszi. Kehlmann „szörnye” egy pillanatig sem jelenik meg, nem is biztos, hogy létezik, lehet pusztán a végtelenbe zuhant idő, az író megbomló elméje, vagy a kreatúrájával játszadozó Alkotó. Amit valóban mesterien használ, az a kihagyás, jelenjen meg az egészen konkrétan az elharapott mondatokban vagy üzenetekben, vagy a történet elmondatlan – mert elmondhatatlan – részeiben. Az olvasóra bízza, hogy az elé tárt részletekből milyen rettegést kever ki magának, milyen fóbiába kapaszkodik. Az elbeszélés számtalan lehetőséget ad a töredékek még értelmezhető elrendezésére. Mint ahogy az is járható út, hogy mindent meghagy a maga ijesztő kuszaságában, sejtelmes irracionalitásában. Ha jól emlékszem, talán Weöres mondja, hogy az idegen nyelvű – vagyis az olvasó számára teljesen értelmetlen – vers is „mond” valamit a befogadónak. 
 
Talán csak azt nem értem, hogy miért kellett ezt a minden szempontból vékonyka – mert azért annyira nem átütő – elbeszélést külön könyvként megjeleníteni, miért nem az elbeszélések részeként jelent meg. Az El kellett volna menned minden erénye ellenére sem győz meg arról, hogy külön kötetet érdemel, hogy háromnegyednyi könyv árát kell kifizetni egy pár óra alatt elolvasható szövegért. Mert végső tanulságként – már ha van ilyen – mégiscsak az marad meg, hogy Kehlmann ilyet is tud, mint ahogy vélhetően egy romantikus alaptörténetet vagy krimit is tudna, és azt is képes lenne megemelni egy-két fokkal, mert futja a tehetségéből. Kár, hogy az olvasó ennél sokkal, de sokkal többet vár tőle. 

Szerző:  Daniel Kehlmann,  Cím:  El kellett volna menned,  Fordító:  Fodor Zsuzsa,  Kiadó:  Magvető,  Kiadás éve:  2017,  Oldalszám:  96 oldal,  Ár:  2499 Ft