A fecsegő potyautas 39.
2018.05.31.

De most képzeljétek el, amikor Szegeden ettem az édes port, még fölhívott a Széchenyi Könyvtár egyik munkatársnője, mély, bársonyos hangja volt, és köteles példányt kért. Édes jó istenem, köteles példány. Feleségül kértem volna, ha nem lettem volna nős. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Hogy azt mondja, beütött a jólét. Ez a tündöklő, napfényes kurzus nem igazán viseli szívén a kultúrát, jeles vezetői nem is nagyon tudják, mi az, inkább szotyi, inkább labda, repülő szarvas, művészkém (sic), a varacskos disznó beküldése a klubba, egyél. Dalra fakadtak a pitbullok, hogy így meg úgy, de mégiscsak, és ezt igazán mellékesen fecsegem, szóval hogy mindazon lelistázott személyek, személyiségek, jellemek, karakterek, akikre a nyüszítés helyett ráugatnak ezek a láncos bérlények, és akiket harapnának is, akiket seprűznének, negligálnának, sajnos - a szempontjukból sajnos -, azok foglalkoztatják az olvasók, a rendszeres színházba járók, a kiállításokat megtekintők túlnyomó hányadát, és ez, jóllehet nagyon fáj, így is fog maradni. A kultúra önálló növény, fiam. A kultúra nem kér abból, ami megmondja, leosztja, lefedőzi. A kultúra kiindázik a fedő alól. A kultúra nem az, hogy kismutyi. A kultúra nagy, fenséges, drámai mutyi, lényege a mélyben zajlik, nagy távlatos, kalandos, mégis intim térközökben és rétegi relációkban, hanem aztán a Napot csiklandozza a fölnyúló indáival, aki pedig fingdos és ragyog örömében, Az pedig, hogy ki támogatja személyesen és népileg a leginkább, szociológiai faktum. Érzékeny, szabad emberek, akik mindig maradnak, lesznek, vannak.


Mint ahogy az is, és hogy visszasétáljak közelebbi kertemhez, az irodalom párás, növekvő üvegházához, azt nézni, bámulni és ámulni, hogy, te atya ég. Itt néhány esztendeje kongtak kicsi, nagy, közepes vészharangok. Nem tatár. Nem török. Nem német. Nem muszka. Nem bolsevik horda. Hohohó, jön a gyilkos számítógép, fedezékbe! Óvóhely a könyvtár! Könyv! Ne hagyd elveszni Erdélyt, a férjemet, a könyvet, Istenem. 

És akkor az lett, hogy nem hogy elveszett volna, de a föntebb emlegetett jólét és szabadság, bizonyos értelmű, nagyon is manipulatív és viszonylagos szabadság következtében egyre több lett belőle. És lesz is. Lassan több író van, mint olvasó. Az író - akár egykönyves, akár Tandori Dezső - meg olyan farba, hogy olvasót akar, követel, az olvasóért imádkozik, és perel a kiadójával, és hogy a példányszám. Régen költő költőt vert, ki ír jobb verseket. Lőtték egymást. Megmérgezték. Ha annyira részeg volt, dülöngéltek haza ketten, elásta. (feljelentette) Ma költő, író a kiadóját veri, árulja el, hagyja cserben, mert az nem reklámozza igény szerint. Leadja a két hónap alatt fölskiccelt életmű-kéziratot, és ötven óriásplakátot kér, meg országos körutat Zalalövőtől Molnár Feri egri otthonáig, hamvas gimnazista lányok a koraestében, hadd legyek már érettségi tétel. 

Nem akarom magam földicsérni, de most mégis meg kell tennem, ugyanis én azt már régen javasoltam, hogy olyan ösztöndíjat – is - kellene adni, ösztöndíjat, díjat, okleveles elismerést, kis plasztika valamilyen népi és varázsos F. Margittól, hogy nem ír a tag. Azért lenne a halleluja, a csöndes, meghitt harangszó, hogy egy betűt se. Ebben az évben nem jelent meg könyve, köszönjük neked, angyali dimenzió, kitüntetjük! Gratulálunk, csak így tovább, homlokára koszorú, apukám, jobban áll, mint Jézusnak, de kár, hogy kopaszodsz. Ne, ne, a másik oldalon van a száraz pezsgő. A láthatatlan kultúra alatt azt értem, hogy létrejön, jött, akár a tengerfelszín alatt az országnyi nagy hulladék, és most még véletlenül sem értékítéletet mondok, csak képileg érzékeltetném, hogy lesz, velünk van egy már-már beláthatatlan kulturális teljesítmény, esemény, dolog, aminek minimális értékelése se lehetséges. Ami nem kap olvasót. Ami nem kap kritikát. Ami nem részesül kicsiny, résből szűrődő napfényből sem. Volt egy vágy, az teljesült, a többi néma csönd. Regények, versek, összegyűjtött kritikáim. Tanulmányok könyvei. Szösszenetek a világ végéről. Minden, az ég adta világon ki van adva, támogatás, némi állami apanázs lehetséges, lesz is. Mindent ki lehet adni. Nem lesz a könyv kevesebb. Mindenki megtanult írni, mindenkinek van egy regénye. 

Bocsánat, gyermekirodalom. Hogy ott mi van, piranhák a Jenőke akváriumában! Egyszer egy kiadói igazgató barátommal erről is beszélgettünk, dérben, jégcsapok közt, ferde hóesésben toporogva, állt mellettünk egy klasszikus, régi vágású hóember, néha közbeszólt, na, és a barátom azt mondta, arisztokratikus kiváltság lesz a könyv, a világ legérzékibb és legokosabb találmánya. Ott van a sok kütyü, technika, ipari mizéria, ezek elviszik az általános balhét, a könyv meg, mint ritka élőlény pompázik majd a keveseknek a kultúra tündöklő kertjében. Nohát. Így lett? Erre utalnak a jelek? Hát talán nem. Úgy emlékszem, az én kedves kiadóm, a Magvető tavaly nyolcvaniksz könyvet adott ki, nesztek, gyerekek. Hány jelent meg másoknál, összesen, satöbbi. Világirodalom? Hogyan kövesse a megjelenéseket az ember. 

Ja, igen, emlékeztek még a köteles példányra? De most képzeljétek el, amikor Szegeden ettem az édes port, még fölhívott a Széchenyi Könyvtár egyik munkatársnője, mély, bársonyos hangja volt, és köteles példányt kért. Édes jó istenem, köteles példány. Feleségül kértem volna, ha nem lettem volna nős. Álmodozz csak, álmodozz, lesújt a digitális bunkó! És tudjátok-e, mit mondott egyszer csak a hóember, miközben beszélgettünk? 
A barátomat kérdezte, a vállát megütögetve, érdekelné-e a könyve, kiadná-e. 
Te tényleg írtál egy könyvet, hóember?
Írtam, nem olyan nagy szám.  A kert is ír. A létra. Az ereszcsatorna. A taliga. A lefolyófedél. Még a komposztnak is voltak versei, csak most nem látszanak a fehértől.
És, már megbocsáss, hóember - a barátom közelebb lépett, nézett a fátyolosan csillogó szénszemekbe, bámulta a répaorr fagyott sárgáját, a szép vájling kalapot, meg a sálat - miről szól az a könyv?
Hát miről bazmeg, a tavaszról.