Kelemen Barnabás és a Liszt Ferenc Kamarazenekar
2018.05.30.

Május 23-án a Zeneakadémián találkozót adott egymásnak a Liszt Ferenc Kamarazenekar (koncertmester: Tfirst Péter) és Kelemen Barnabás. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

Kelemen Barnabás kettős minőségben: szólistaként és vendég-koncertmesterként is szerepelt, s mindkét kombináció ragyogóan működött. Bebizonyosodott: zenekar és szólista méltó és ideális partnere egymásnak.
 
Kelemen Barnabás
Kelemen Barnabás
Persze a program sem volt mindennapi. Kezdődött a dolog Haydn 67. szimfóniájával, abból a szédületes eresztésből az 1770-es évek közepéről, pár évvel a „Sturm und Drang” szimfóniák után. A száguldás forrása itt nem a szenvedély, hanem a kecses elegancia, és főleg a hallgatóra alig követhető tempóban rázúduló ihlet és eredetiség. Csupa végtelenül finom, rendkívüli intelligenciát és precizitást igénylő effektus – nem is igen adják elő az ilyesmit karmester nélkül. Liszt Ferencék, Tfirst Péterrel az élükön, persze megteszik, de szabadjon megjegyeznem, hogy ez nem vonószenekari darab, ez valóságos szimfonikus zene, még ha csupán hat fúvóst foglalkoztat is. Haydn is így járt el: szimfóniáink előadásait hegedűvel a kezében vezette. Manapság ezt kevesen merik megtenni, esetünkben azonban az eredmény tökéletesen meggyőző volt. Tfirst nagyszerűen tagolta, hatékonyan értelmezte a zenét, a zenekar meg az utolsó kürtbelépésig pontosan és az artikuláció nüanszait tekintve is szinkronban követte őt. Hiányérzetről szó sem lehetett.
 
A nagyszerű kezdés után a koncert elemelkedett a földről, belépett a csodák birodalmába, és a hátralevő időre már ott is maradt. A következő két műsorszám közül az egyiket a 14., a másikat a 21. életévében komponálta a szerzője, és a hangverseny rendkívüli természetét mi sem jellemzi jobban, mint hogy az érett Haydn-remekmű után sem Mendelssohn d-moll hegedűversenyében, sem pedig Mozart K 250-es Haffner-szerenádjában nem értünk tetten semmiféle intenzitás-csökkenést.
 
A Mendelssohn-darab esetében ez elsősorban azért volt érdekes, mert ez még mendelssohni mércével mérve is igen korai, nem is kamasz-, hanem inkább gyermekkori kompozíció. Én a 2010-es első kaposvári kamarazenei fesztiválon csodálkoztam rá a műre először – ott Alina Pogosztkina szólójával hallhattuk nagyszerűen egy félig-meddig rögtönzött előadásban. Ezúttal azonban az élmény még megragadóbbnak bizonyult, s úgy hallatszott: ebben a műben még a korai vonósszimfóniáknál is több van, értékben valahol a kétzongorás versenyművek tájékán helyezhető el.
 
Tfirst Péter
Tfirst Péter
Azt hiszem, ennek a benyomásnak a kulcsa leginkább abban rejlik, hogy Kelemen Barnabás nem zsengeként közelített a darabhoz, hanem egyszerűen remek zeneként. Talán nem is tud másként közelíteni semmihez, s voltaképp zenei érdeklődésének rendkívüli szélessége is valahonnan innen eredhet: bármilyen jó zene ugyanolyan fontos. Mire az előadás az utazósebességet fölvette, már kétség sem fért ahhoz, hogy a darab izgalmas és nagyszerű, és figyelmünk élvezettel kapcsolt oda-vissza a zenéről az előadókra és viszont: ugyanis kölcsönösen megvilágították egymást. Mit is mondhatnék? A fiatalság már-már fájdalomküszöbig fokozódó szépsége, spontán bája, a zene gondosan megkímélt hímpora mindvégig hallatlan ízléssel és kiegyensúlyozottsággal testesült meg játékukban. A briliánsan játszó zenekar, Kelemen Barnabás robbanékonysága és hajlékonysága, hangjának szépsége, az egész folyamat temperamentuma a teljes nyitótételt meghatározta. S nem is említettem még a szólóhangszer cigányos fordulatait (honnan ismerte ezeket ilyen jól Mendelssohn Berlinből?), amelyek mutatis mutandis a lassú és a zárótételbe is belopakodtak. Előbbiben a szólista és az egész együttes hangjának olvadékonysága meg a zenekari belső szólamok életteli, rajzos megformálása, utóbbiban a hetykeség és az elegancia megragadó elegye, vagy a visszatérés-újraegyesülés pillanatának finom érzékenysége bizonyult elbűvölőnek.
 
A koncertet a szünet után folytató és lezáró Haffner-szerenád a legtöbb előadásban bizony hosszúnak bizonyul, kifog a hallgatók jó részének koncentrációs képességén. Nem úgy ezen az estén: Kelemen koncertmesteri és szemkarmesteri vezetésével a gondolatok és karakterek olyan sziporkázó gazdagságát ismerhettük fel a darabban, amelynek csak töredéke szokott érzékelhetővé válni. A hozzá tartozó K 249-es D-dúr indulóval bevezetett Haffner-szerenádból kibontott csodák Kelemen szakadatlan, intenzív kisugárzásának fényében jelentek meg előttünk; szinte minden pillanat tartogatott valamilyen sajátos izgalmat és gyönyörűséget. Végeredményben az előadók – közöttük örömmel fedeztük fel Dienes Gábort, akinek manapság ritkán hallhatjuk szépséges oboázását – rendkívül élvezetes idegenvezetést rendeztek számunkra a Haffner-szerenád alig ismert tájaira.
Szerző: Malina János
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2018. május 23.