Benkő Mihály: Magyar-kipcsakok
2008.08.26.

Tovább terebélyesedett a magyar nép csenevésznek eddig sem mondható családfája – rokonainkként üdvözölhetjük ezentúl a Kazak Köztársaságban élő madjar-kipcsakokat is, akiknek őseivel a szerző szerint maga Julianus barát is találkozhatott. GERE ZSOLT KRTIKÁJA.

Tóth Tibor antropológus az 1960-as években embertani kutatásokat, méréseket végzett készülő akadémiai disszertációjához Baskíriában és Kazakisztánban. Eközben, a terepmunka idején értesült arról, hogy „Üzbekisztánban is élnek magukat magyarnak [madjarnak] nevező nemzetségek” (14.o.), akiket aztán Tóth pár év múlva fel is keresett. Ezek az üzbegisztáni – a szerzővel ellentétben nevezzük őket egyelőre, s még jó ideig így – madjarok a kipcsak törzsekkel álltak kapcsolatban, s hagyományaik, emlékezetük még megőrizte, hogy századokkal korábban költöztek erre a területre a „Volga vidékéről”.

Tóth Tibor visszhangtalanul maradt és írásos formában ma is csak hagyatékában fellelhető, tanulmány formájában ki sem fejtett, s a történész szakma által elutasított hipotézisének a nyomain kezdte meg kutatásait Benkő Mihály, aki többször is járt a szóban forgó helyszíneken (Asztanában, Kazakisztán fővárosában, a Torgaj-vidék mocsaras pusztáin, Kara-Talban, Celinjében) a madjarok~madiarok~mazsarok őstörténeti, néprajzi emlékeit kutatva. Könyve, a Magyar-kipcsakok, ahogy a kiejtésbeli árnyalatot elmosó cím és a kötet egész érvelése, képanyaga, illusztrálása mutatja, egyetlen tézist szeretne bizonyítani: a magyar és a madjar-kipcsak nép rokonságát, etnikai azonosságát.

Milyen fogódzók állnak rendelkezésünkre a magyar őstörténetet és etnikai rokonságot radikálisan érintő kérdésekben? Történelmi okok, elsősorban az orosz cárok és a szovjet diktatúra pusztítása illetve asszimilációs politikája, meg persze az eltelt másfél ezer év miatt „mára” lényegében az önelnevezés hasonlóságára és a madjar-kipcsakoknál szigorú hagyománynak számító sezserék, genealógiai táblázatok vizsgálatára szűkülő „eredmények” segíthetnek a tisztánlátásban. Benkő közöl is egy 1930-35 között, a „kazak nomádkor végén”, arab betűkkel íródott sezserét, de ez – hasonlóan a temetőkben talált sírfeliratokhoz – sem ad az olvasó számára több információt, mint a népnevek nyelvi összecsengése. Annak ellenére mondom ezt, hogy Benkő könyvének szinte minden lapját, nyilván feltételezett bizonyító ereje miatt, az „omszki magyar-kipcsak sezsere” 30-as számú tétele, a „MAGYAR név arab betűs, kazak nyelvű” (126.o.) változatának képe illusztrálja.

A szövegben kezdettől evidenciaként kezelt, s érvekkel alig bizonyított magyar-madjar azonosságnál izgalmasabb, ahogyan Benkő Mihály és kazak barátai, kollégái a magyar őstörténetbe illesztik az elméletet. Eszerint a Magna Hungáriában visszamaradt „keleti” magyarok, akikkel Julianus barát találkozott, Batu kán birodalmi terjeszkedése után nomád, vándorló népként a kazak honfoglalás résztvevőivé váltak, s végül az „Irtis folyó mellett  kötöttek ki” a kara-kipcsakokkal együtt. S így, nevüket megőrizve, váltak madjar-kipcsakká, a nyugati magyarságról egyre halványabb, elmosódó tudást őrizve. (Ezeknek az emlékeknek a felelevenítésére a kötet szerint persze már „tudósi-történészi” kiegészítésekre, magyarázatokra volt szükség.)

Az egyetlen momentumra, etimológiára (madjar=magyar) alapozó kötetet a szakirodalom szinte teljes hiánya és a személyes tapasztalatokra épülő beszámolók túlsúlya jellemzi: jelen állapotában nyilván alkalmatlan a tudományos értékelésre, s így elsősorban módszertani szempontból lehet érdekes a kételkedő olvasó számára. Feltűnő például, hogy Benkő mennyire kerüli azokat a XIX. századi elméleteket, helyszíni beszámolókat, amelyek ugyanebben a térségben vagy a Kaukázus környékén találtak „madjar”, „madzsar”, „magar” (etc.) elnevezésű népeket, sőt egy olyan várromot („Madzsar vár”) is, amit az őstörténészek egy része sokáig a magyar „királyság” központjának tekintett, s itt nem csak a Rajzolatokkal hírhedtté váló Horvát Istvánra gondolhatunk, hanem Torkolly Sámuelre, Besse Jánosra, Jaksics Gergelyre, Horváth Ádámra, Dankovszky Gergelyre, s még sorolhatnám a neveket a XX. századi Bendeffy Lászlóig.

Ugyancsak beszédesek azok a regényszerűen megírt, főleg a szerző meggyőződését, hitét mutató bekezdések, amelyeknek a segítségével aztán egy-egy találkozást értelmez, sőt irányít Benkő: „Valamit megláthattam a vonásaiban, mert megkérdeztem: – Magyar? – Igen! Solpan Ahmetova kipcsakkutató nem elég alaposan tájékozott az itteni kipcsakok törzsi összetételéről – összegeztem magamban. […] Távolabb volt néhány szép ház. Mokány, középtermetű öreg közeledett felénk. Úgy nézett ki, mint egy jómódú magyar középbirtokos a XX. század elején. – Nos, hát megjöttek a vendégek. Magyar? – Igen. – Testvér! – megölelt engem, majd a házához vezetett bennünket.” (29-30.o.)

A rendkívül homályos és elnagyolt, tudományos módszerként használhatatlan nemzetkarakterológiai szemlélet bukkan föl a kötethez csatolt, Szarübáj vitéz című, 1971-ben íródott elbeszélő költemény fordításának bevezetőjében is: „A vers sok helyen a magyar ember szívéhez közelálló pusztai hangulatokat is felelevenít[i]. Azt a pusztát idézi, amely a honfoglalástól kezdve Petőfi és Arany János idejéig, a kazak sztyeppéktől távoli Magyarországon is megőrizte ősi létformáját.” (95.o.) (Persze ez igaz is lehet, ha a fordító számára a madjar-kipcsak költő műve, más irodalmi hagyomány nélkül, a János vitéz és a Toldi nyelvén, stílusában próbál magyarul megszólalni.)

Benkő Mihály könyve, kutatása – sokakkal együtt – annak a romantikus történelemszemléletnek a foglya, amely az eredet, a rokonság kérdését az organikusság szellemében nem pusztán tudományos, hanem elsősorban nemzeti kérdésnek tekinti azért, hogy a magyarság lényegét, esszenciális valóságát a távoli múltból meghatározhassa. Az ilyen típusú legitimáció a XIX. század első harmadában-felében még működőképes volt, mai integrációs kísérlete azonban – főleg a könyv szakmai színvonalát tekintve – nagy jóindulattal is legfeljebb az alternatív kulturális törekvések közé sorolható.

Szerző: Gere Zsolt
Szerző:  Benkő Mihály,  Cím:  Magyar-kipcsakok,  Kiadás helye, éve:  Budapest, 2008,  Kiadó:  Timp,  Terjedelem:  128 oldal,  Ár:  3 800 Ft
Megítélt támogatás: 800 000 Ft
Támogató: Ismeretterjesztés és Környezetkultúra Kollégium
A kötet megjelentetésére (2007)