Pedig milyen izgalmas történet is lehetett volna. 

 

A Munkásőrség, egy diktatúra párthadseregének története a résztvevők emlékei alapján – sokat elárulhat(na) múltunkról, jelenünkről (és ezt az idővektort most inkább nem is gondolnám tovább). És persze magunkról is, bár ez a szembesítés nem különösebben kellemes, hiszen az ember hajlamos úgy érezni, hogy egy egyre inkább bezáruló ország polgáraiként valahogy visszatolattunk az időben. 

 

Vagy lehetett volna ez a kötet egy társadalmi jelenség, egy viszonyrendszer, komplex kapcsolati háló elemzése. Annak feltérképezése, hogy a manifeszt politikai célok, a szlogenek és szabályzatok előtere mögött miként alakult ki, működött, milyen szerepet töltött be a hétköznapi érdekek, az ismeretségek, a kölcsönös előnyök, a mutyik és megállapodások hallgatólagos rendszere – az a háttér, amely valójában a Munkásőrség lényegét adta.

 

A szavak mögötti valóságot, amelynek leírására kissé paradox módon éppen az oral history, az elbeszélt történet alkalmas – pontosabban az az interakció, amely az emlékező interjúalanyok és az őket beszéltető, az emlékek felidézését irányító, majd a szövegeket történettudományos szempontból kiaknázó és feldolgozó kutató között valósul meg. 

 

Sajnos, Kiss Dávid és Pap Zsolt kötete, A Munkásőrség – interjúkönyv ebből meglehetősen keveset valósított meg. A kötet – egy történész és egy dokumentumfilmes közös filmjének afféle melléktermékeként – valahogy a kihagyott lehetőségek breviáriuma lett. 

Számos okból, számos aspektusból. 

 

Kezdjük rögtön a címmel, ami valamiféle átfogó képet ígér a Kádár-kor ellenforradalmából 1957-ben kinőtt „forradalmi” párthadseregről. Ehhez képest kapunk egy rövid történeti áttekintést (erre még visszatérek), majd az interjúkat, amelyek jellemzően, szinte kizárólagosan a Munkásőrség kései korszakára, sőt főleg a felszámolása körüli hercehurcákra összpontosítanak. Kétségtelen, hogy a Munkásőrség megszüntetése a rendszerváltás politikai életének kardinális (vagyis inkább szimbolikus) jelentőségű kérdése volt – „Feloszlassák-e a Munkásőrséget?” – szólt az 1989 novemberi „négyigenes népszavazás” negyedik kérdése. (Ma már ez tűnik a legsúlytalanabb kérdésnek, különösen az első kérdés fényében – nem meglepő, hogy csupán az első, a köztársasági elnök választásáról szóló kérdés váltott ki valódi társadalmi vitát, míg a többi, amolyan nemzeti konzultációként, igen egyértelmű viszonyulásokat eredményezett a népszavazáson résztvevők között). 

 

Miért került ez a kérdés a négy közé? Miért nem volt valódi kérdés (hiszen szinte senki sem gondolta, hogy a Munkásőrséget ne kellene feloszlatni)? Mit reprezentált a Munkásőrség a Kádár-kor lényegében folyamatosan konszolidálódó társadalmi légkörében? Hogyan vált gúny tárgyává a közvéleményben? Hogyan élték meg mindezt a munkásőrök? – megannyi valóban izgalmas kérdés, amelyek a kötetben nem (vagy csak érintőlegesen) merülnek fel. (Hogy választ nem kapunk rájuk, egyáltalán nem baj. Az oral history sokkal inkább a kérdések megfogalmazásában segíthet, mint válaszok adásában. Ez az egyik erőssége). 

 

A kötet három fő részre oszlik: a bevezető történeti tanulmányra, magukra az interjúkra, illetve a jelentős jegyzetapparátusra, rövid életrajzokra és különféle mutatókra. Szakmai szempontból mindegyik problémás. 

 

A történeti tanulmány – ezt a témával sokat foglalkozó történész, Kiss Dávid, a Veritas Intézet tudományos munkatársa jegyzi – sok újjal nem szolgál. Részben a szerző korábbi munkáinak kivonatolt és összeszerkesztett változata, részben pedig intézménytörténeti áttekintés. Nyilvánvaló persze, hogy ebben a kötetben a hangsúly az interjúkon van, a bevezető tanulmány csak afféle mankó, fogalmi keret azok értelmezéséhez. Kérdéses azonban Kiss Dávid alapvető hozzáállása a témához: a Munkásőrség intézménytörténeti áttekintése óhatatlanul azt a képet sugározza, amit annak idején maga az MSZMP, illetve a Munkásőrség is kommunikált: nevezetesen, hogy a Munkásőrség az, amit állítanak róla: a Párt hadserege a szocializmus védelmére, az öntudatos munkások önkéntes áldozata az elért eredmények oltárán, a szocialista hazafiság iskolája, és a többi unalomig ismételt marhaság. Akárcsak a Munkásőrség hivatalos propagandája, Kiss sem kérdőjelezi ezt meg: a formát tekinti a tartalomnak. Persze, látja a hivatalos „igazság” és a banális valóság közötti ellentmondást – nehéz lenne azt nem látni, amit amúgy a kortársak is kiválóan láttak. Éppen ezért a tanulmány maga is a „kihagyott lehetőségek”, a meg nem történt történetek története. Leggyakoribb beszédmódja (történeti tanulmánynál ez kissé furcsa) a feltételes mód: „feladatuk az lett volna”, „ettől azt várták volna”… megannyi semmibe futó narratíva. 

 

Ugyanakkor jól érzékelhető a szerző mögöttes politikai szándéka: a Munkásőrség (és általában a tévesen „baloldalinak” tételezett kádárizmus) „leleplezése”. A történeti ívben Kiss először az NSDAP szervezeteivel (az SA-val és az SS-el) hozza párhuzamba a Munkásőrséget – ez még rendben is lenne, hiszen párthadseregekről van szó, bár – ezt fontos leszögezni, hogy az egyre radikalizálódó náci Németországgal szemben az egyre inkább fellazuló Kádár-rezsim pártjának ökle szerencsére nemigen csapkodott: a Munkásőrség adott esetben talán képes lett volna az állami terror végrehajtására, de erre soha nem került sor. A szervezet néhány halálos áldozata – amint ez a tanulmányból is kiderül – annak tudható be, hogy egyes kevésbé szilárd szocialista erkölcsű elvtársak a kocsmába is magukkal vitték kedves fegyverüket. A Munkásőrséget az 1919-es Vörös Őrséghez hasonlítani szakmai szempontból nem túl szerencsés (bár kétségtelen, hogy a Munkásőrség hivatalos propagandája előképeként tekintett a Vörös Őrségre, a kádári narratíva ismét meghatározza a tanulmány narratíváját), hiszen a Vörös Őrség a tanácskormány, és nem egy párt összevont karhatalma volt. Ha már, akkor a Munkásőrség sokkal inkább összevethető a Horthy-féle Nemzeti Hadsereg kialakításával, különösen pedig a „vadászzászlóaljak”, vagyis a különítményesek létrejöttével és funkciójával – már ha ismét eltekintünk attól, hogy a Munkásőrség igazából sosem látta el névleges funkcióit. Sok – bár Kiss által már jórészt korábban elvégzett – feltárómunka van a tanulmányban, mégis roppant keveset tudunk meg belőle az egykorvolt valóságról (ebben nem segítenek a morális eligazodást segíteni hivatott deklaratív felkiáltó mondatok sem, amelyek a legváratlanabb helyeken tűnnek fel az amúgy precíz és higgadt szövegben). 

 

Az interjúk természetesen érdekesek. Valójában az efféle interjúk nem is lehetnek igazán érdektelenek. Az intézménytörténeti hangsúly (sőt, az intézményfelszámolás-történeti nyomaték) azonban ezekre is rányomja a bélyegét. Jellemző módon a legkevésbé izgalmasak az akkor fontos politikusokkal készült interjúk (sem Németh Miklóstól-Miklósról, sem Pozsgaytól-Pozsgayról nemigen tudunk meg semmi újat), a legérdekesebbek pedig az egyszerű, hétköznapi pártkatonákkal készültek. Nem utolsósorban azért, mert utóbbiakban felsejlik a Munkásőrség társadalmi valóságának lényege, ahogy az a kötet belső borítóján is olvasható mottóként: „A Munkásőrség eléggé összefonódott társaság volt” – láthatóvá, vagy legalább sejthetővé válik az érvényesülés kapcsolati hálója, a kéz kezet mos mindent átitató kádári világa. Ezek azonban sajnálatosan ritka pillanatok, bár az oral historynak inkább tárgyai, mint a politikatörténeti események, intézményi változások utólagos interpretációi. „Először is ne az interjút és a mélyinterjút válasszuk el egymástól, hanem határoljuk el a szociológiai (vagy általában "anyaggyűjtés" szempontjából készített) interjút a publicisztikai interjútól” – írta Solt Ottilia 1978-ban Interjúzni muszáj című kéziratban maradt tanulmányában. Ez a jelen kötetben érzésem szerint nem mindig sikerült. (Érdekes módon amúgy többnyire inkább ott érzi az ember, hogy valódi oral historyt olvas, ahol a filmes Pap Zsolt a kérdező.)

 

Végezetül a szakapparátusról: a névmutató hiánya megmagyarázhatatlan, különösen egy ilyen szakkönyv jellegű gyűjteményben, ahol a kapcsolatok és kapcsolódások fontos szerepet játszanak. Ezt nem helyettesítik az igen egyenetlen színvonalú életrajzok sem a kötet függelékében, amelyek néhol interneten azonnal hozzáférhető lexikonadatokat sorolnak, néha kissé kínosak. Hogy az utóbbihoz csak két apróságot említsek: Nagy Feró (sic!) köztársasági elnök-jelöltségét teljes komolysággal készpénznek venni legalábbis fura; L. V. Appleyard, az 1986-1989 közötti budapesti brit nagykövet természetesen nem „Őfelsége kincstárnoka” volt (és főleg nem Őfelsége Kincstára, ahogy a rangjaként megadott angol terminus, a Majesty’s Treasury sugallná, hanem a brit pénzügyminisztérium alkalmazottja (az „Őfelsége Kincstárnoka” titulus legfeljebb a Kincstár Első Lordjának járhatna ki, de ő a miniszterelnök). 

A képmelléklet is kissé indokolatlannak tűnik – a reprodukciók borzalmas minőségűek, a szöveges részek többször olvashatatlanok, és a magam részéről nem lettem okosabb például a „Pozsgay Imre a vele készült interjú során otthonában, 2015” című fotótól. 

Általában véve úgy gondolom, hogy a kötet nem váltotta be azt az ígéretét, hogy „nemcsak a szaktörténészeknek vagy dokumentumfilmeseknek, hanem akár a történelem iránt kevésbé érdeklődők számára is elgondolkodtató és szórakoztató lehet”. 

 

Az interjúk eléggé érdekesek ahhoz, hogy a téma iránt erősen érdeklődők a könyvespolcukon akarják tudni, és a történeti tanulmány, valamint a szakapparátus is használható kézikönyvként. Annak bemutatását azonban, ami nem ismerhető meg a – többnyire már feldolgozott – iratanyagokból, ne várjuk ettől a kötettől sem.

 

Pedig valóban: milyen izgalmas történet lehetett volna.