Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SZEGÉNY, SZEGÉNY FÉRFIAK…

Ürgék / Katona József Színház, Kamra
2018. máj. 25.
Én megértem, hogy évad végén lazulni kell. Azt már kevésbé, ha egy színház - ráadásul épp a Katona - nagyjából az egész évadban lazul. Mintha nem lenne miről beszélni a színházban manapság, marad a szelíd és szolid perfekcionizmus. Már amikor. CSÁKI JUDIT ÍRÁSA.

A színlap szerint az Ürgék című előadás szövege jó sok interjú, személyes beszélgetés alapján készült. Ami engem illet, színházban nem sokat adok a valódiságra, annál inkább a hitelességre, ami, ugyebár, egészen másképp működik a színpadon, mint azon kívül. Vagyis egy öltést nem tesz hozzá egy produkcióhoz, hogy közvetlenül a rögvalóságból vétetett. (A doku- vagy verbatim színház természetesen más tészta: ott ugyanis magát a valóságot helyezi más kontextusba a színpad.)

Szacsvay László
Szacsvay László

Szóval az Ürgék létrehozásánál Pelsőczy Réka rendezőt és Török Tamara dramaturgot a férfibajok, konkrétabban az idősödő férfi panaszai érdekelték. Ráadásul elsősorban a mostanában forró zaklatási botrányok és a nyomukban fellángolt (olykor tényleg túl- és vadhajtásokkal teli) metoo-járvány összefüggésében; vagyis úgy, hogy mi lesz így a szegény pasikkal, akik félnek udvarolni, közeledni, hódítani, és frusztráltak és gátlásosak lesznek, akkor pedig nekünk, nőknek is annyi, ugyebár, itt fogunk állni egy nagy halom szerencsétlenséggel, ami a férfinem as such

A műfaj pedig egy revüféleség, amilyen kijött már egyszer a Katonában Pelsőczy Réka keze alól, jól is sikerült, igazi lazulás volt, a Musik, musikk, musique; ehhez képest, no meg önmagában is ez a mostani Ürgék igen halovány, nehézkes és kényszeredett.

Pedig hát a három idősödő és a nők által meg- és elnyomorított pasast Ujlaki Dénes, Szacsvay László és Bán János játssza, akiket jó nézni, még ha felszínes, sablonos és olykor kifejezetten rossz szövegeket is kénytelenek nyomni; és nem kevésbé jók a fiatalok, és egyelőre még csak kicsit megnyomorítottak képviseletében Dér Zsolt és Tasnádi Bence. Szekundál két pompás színésznő, Pálmai Anna és Pálos Hanna.

De hát sajnos, ott vannak ezek a történetek is, többnyire lógnak a levegőben, az alkesz apától kezdve az idősebb nővel folytatott viszonyon át a bigámista apukáig – na puff, mondja erre, aki elmúlt húsz és fent van a facebookon. És ott vannak a poénok is; szegény Bán János nem győzi ismételgetni, altesti mutogatások kíséretében, hogy ő "minden tekintetben" még aktív…

Pálmai Anna
Pálmai Anna

A helyszín egy bárszerűség, olykor szaporán isznak, meg van zene is, hátul szorgalmasan munkálkodnak a zenészek – legalább lehetne bár az egész Kamra, legyen a jegyárban egy pohár bor, könnyebben viselnénk az egészet.

Pelsőczy Réka szívesen nyilatkozik a férfiak védelmében, és most egy egész előadást szentelt ennek a véleménynek, amely – túl a nyilvánvaló provokatív jellegén – szerintem épp oly messze van a higgadt, a jelenséget valódi értékén mérő állásponttól, mint azok a metoo-kitörések, amelyek egy érdeklődő férfipillantást tekintenek zaklatásnak. Ha a Katona József Színház foglalkozni akar ezzel a problémával – a szexuális zaklatás ugyanis probléma -, jó lett volna alaposabbnak, objektívebbnek, mérlegelőbbnek és mindenek előtt mélyebbnek lenni. Ja, ez utóbbit nem mindenek előtt. Mert mindenek előtt egy jó előadás kellett volna.

Tudom, egyéni szociális probléma, hogy véletlenül pár nappal később láttam egy Kokan Mladenovic rendezte revüt (Felhő a nadrágban) a szabadkaiak előadásában, amelyben volt minden külsőség: zene, tánc, színes kosztümök; és volt minden belsőség is: az eltorzult hatalom packázásairól, a kiszolgáltatottságunkról, a gyávaságunkról, a tehetetlenségünkről. Arról, amiben élünk itt, ezen a fertályon, két metoo-botrány között mi, férfiak és nők. Ők angazsált színháznak nevezik ezt (jobb terminus ez, mint a politikai, bár még jobb lenne egy magyar szó rá), és hát tényleg: a színház per definitionem angazsált, ugyebár.

Bán János, Pálos Hanna. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Bán János, Pálos Hanna. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

Nem azt mondom én ezzel, hogy a Katonának furtonfurt, nulla-huszonnégyben a Petőfi Sándor utcán túlra kéne vetni a tekintetét; nem: lehet napi öt percben a szegény bús férfi panaszaival is foglalkozni, még picsogni is lehet róla. De a fennmaradó időben mégis csak valami fontosabbról kéne beszélni (vagy ha ez a fontos, akkor lásd följebb), és nagy kutatómunkával, számos interjúval és beszélgetéssel megtudni, mi a baj mifelénk, mi bánt bennünket a metoo-n kívül. Vagy a metoo-n belül: engem például az isztambuli egyezmény honi elfogadásának hiánya… Ha már… Lehet interjúkra, rögvalóságra alapozni, lehet elővenni egy kész darabot, akár egy klasszikust – de hisz mit magyarázom én ezt, amikor a Katona ezt magától is jobban tudja, ha most épp nem is teszi a kívánatos mértékben.

Oké, lett egy gyöngécske – mondom inkább: rossz – előadás (nem oké ez, persze). Ha gyorsan leveszik, nem is árt sokat, sem a színháznak, sem nekünk. De a tanulságokat – amelyek messze túlmutatnak azon, hogy színházban a bukás vagy a kudarc elég természetes jelenség – le kéne vonni.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek