Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AZ ÍRÓ ÚJRA MEGSZÓLAL

A fecsegő potyautas 38.
2018. máj. 24.
Szépen összegyűltünk az akadémia kistermében szerda délután. Rokonok, társak, barátok, hívek, a szív alanyi jogán, kérlek. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Elhallgatás hosszú, nyomasztó csöndjét törte meg az esemény. Ugyanis Széchenyi Művészeti Akadémiai székfoglalóját tartotta Lengyel Péter író, aki negyedszázad elvonultsága után újra publikációval jelentkezett, a regényrészlet – Innen – két kolumna terjedelemben olvasható a heti ÉS-ben, tessék a terített asztalhoz fáradni, szalvéta balra, rövidek az asztal alatt. Köszönjük szépen. Ferencz Győző azzal kezdte, Lengyel Péter olyan író, aki akkor szólal meg, amikor van mondanivalója. Hajaj, az a fránya mondanivaló! Úgy esett, hogy én egyszer csaknem meghaltam, és onnan tudtam, hogy kurva nagy baj van, hogy egyre többet beszéltem. Már nyugágyat kötött ki a tüdőmben a halál, ringatta bennem a nagy, fekete seggét, de én csak beszéltem, mondtam, ziháltam, lihegtem, és ez volt a tartalmas, cizellált mondanivaló, ez az ellenbeszéd, ez a dafke-csűrcsavarás. Aztán persze annyit beszéltem, hogy elaltattak.

Most pedig két dologról szeretnék szót ejteni. Az egyik ez a székfoglaló, a másik, hogy mások például hogyan foglalták el az illetékes akadémiai (művészeti) széket, a harmadik pedig a halál. Beszélik, hogy Nádas Péter szép, színes székfoglalója után EP állt a kisterem zavartan tárt ajtajában, magyarázott az izgatott népnek, hirtelen kellett felvilágosító munkát, Aufklärung und jetzt, végeznie. Anyukám, az emberi test. Apukám, a test művészete. Ó, édes Istenem! Hímtagtól síkos…?, kérdezi, hát az, Madame, nagy, vagy kicsi, bonyolult hímtag, prímszámok reszelékével hintve. Balla Zsófia meg a kevésbé preferált erdélyi irodalomról értekezett milyen szépen, ezt magam is hallottam a két, kicsi, csinos fülemmel. Na, csak közeledünk.

Bemondta, a rádió szerda reggel, hogy meghalt az élő legnagyobb, Philip Roth, aki öt vagy hat éve úgy döntött, nem ír többé. Megterhelő ez már neki. Nem. Szia, szevasz, szevasztok. Én különben ezt nem értem. Ha egyszer író vagyok, és író alatt nem csak azt értem, hogy relációm van a történettel, jön az föl a pincéből, leereszkedik égi homályból, szétterül, mint a köd, véres hógolyó lesz, áll a kertben, akár a villámsújtotta tölgy, és nem tudok neki ellenállni. Ha rossz, azt mesélem. Ha meghalok, azt. Ha nem tudok, azt. És hogy közben nagyon komoly, nagyon intim, nagyon bensőséges viszonyom van a mondattal, mint artikulációs alapegységgel – Németh Gábor barátom szép, (különben értem én) kritikus szavával élve, mondat-fetisiszta, a kis buta, illetve még a szó mészölyi üldöztetése is idejátszik – és ezek nekem mindent visznek. Szeretlek, mondat, te áruló, dög. Az visz mindent, amit nem tudsz legyőzni. nem akarsz, nem megy, nem meghaladható, nem kiiktatható, de, mondjuk, legyőzted őt, ő viszont nem veszi észre, Monty Python, idióta, hőbörgő lovag fetreng a deszkahídon, levágva keze, lába, fasza makkja, még harcolna. De viszont. Hát egyszer csak Sántha Ferenc elhallgatott, igazán annyira nem köztudomású, miért is tette, miféle oka volt rá, tippem, így a távolból, van, azt gondolom, hogy a morál kifogalmazása valahogy fontosabb volt, mint az esztétikum jelenítése, és egyszer csak ezt a kényszert, az igaznak, a helyesnek ezt az elhivatott keresését, a fennebb valónak ezt a kinyilatkoztató tematizálását az idősödő író nem bírta tovább. 

Tisztelt bíróság, mentőkörülményként vegyék figyelembe, hogy említett írót rendre elárulta a valóság.

Lengyel Péter is most tért vissza, egy pazar akadémiai székfoglalóval. Regényrészlet volt, ezt már elfecsegtem. Egy kisfiú beszélt többnyire, aztán valaki férfi egy távoli korból. Háború volt. Ágyúztak. (hangos világ) Életben kellett maradnia a kisfiúnak. A visszatérten azt értem, hogy nyilván el se ment az író. Szobám. Csöndem. Magányom. Különben. Nyilván nem kell az írónak jelen lenni, hogy jelen legyen. Nagy sunyiság az irodalmi van. Olykor a hiányával van jelen az úrhölgy vagy az úr, égető, fájó, konkrét hiányával tüntet. Amikor megjelent a Holnapelőtt, ez a nem-regény, és ez tényleg nagyon régen volt, én éreztem, hogy valami baj kerekedik. Nem. A baj alatt azt értem, hogy a szöveg formálása olyan engedményeket és olyan mozdulatokat legalizált, ami hosszabb távon megfojtja, fölszámolja az elbeszélés minimális lehetőségét is. Jut eszembe, Hajnóczy, egy másik Péter, a vége felé. Na? 

Belebonyolódom saját magamba, útvesztő, tehetetlenség, kényszer, pókfonál szövésű szórend, vágatok, szeletek, jelek, amiknek szövetére rászalad a jelentés senkise-réme, és. Nem lehet mindent rábízni a szövegformálás minimumára és a belső asszociációk lehetőségére, és nem lehet történet nélkül élni, nem lehet csak történet nélkül beszélni, és mivel Ottlik is úgy járt – Buda –, hogy egy idő után nem tudta elmondani, kifogalmazni, és magas szinten vallotta be a kudarcot, és jó, ebben az igazán drámai szituációban lehet vele menni, csak nem tanácsos, annak ára lesz. Nem, asszonyom, uram, ez nem az a helyzet, amikor maga alkudozhat. Sterilizált virág elpusztul, fehérbe ne öltözzek hómezőben – hacsak nem menekülök végleg. 

De hát Lengyel Péter visszajött. Szerda volt, nap kéjesen sütött, a Duna, turisták, világ. Lengyel Anna meg úgy olvasott abból a sok, sok éve készülő regényből, mintha ő írta volna. Nem empátia volt. Nem érzés. Ismeret volt. Azonosság. 

Boldog vagyok, mint a magában beszélő fogsor, amit az asztalon felejtettek. Hogy haraphatok, mert mindjárt érkezik a régen ígért gyümölcsös tál is.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek