Milyen hatalmi struktúrába illeszkednek a művészek, és hogyan reflektálnak erre és az ebbe ágyazódó alkotói pozíciójukra? Mi a művészi hitvallásuk, hogyan gondolkodnak saját alkotásaikról, és ha egyáltalán látják, miben látják alkotói felelősségüket? Ezekkel a kérdésekkel foglalkozik Gianina Cărbunariu Artist’s Talk című előadása.

A produkció a közönségtalálkozókon elhangzó beszélgetésekre fókuszálva sorakoztatja fel mindazon szempontokat, melyek végiggondolása létfontosságú az alkotási folyamat során. Az előadás reflektál a művész/et szerepére a mindenkori hatalommal szemben, és rákérdez arra, hogy mit lehet kezdeni azzal a felismeréssel, hogy a művész/et egyszerre lehet megkérdőjelezője és kiszolgálója, eszköze és tükre a mindenkori hatalomnak.  Így lesz az előadás saját ars poeticájának megfogalmazója.    

Jelenet az előadásból.

A jelenetek közötti váltást az alkotóknak és kérdezőiknek kihelyezett székek átszervezése jelzi az állandó háttér, a színpadi csillogást idéző, rojtokból készült fényes függöny előtt. A színpadon az alkotók leginkább bókolnak, inkább egymáshoz, mint a kérdezőhöz beszélnek, és meglepve hallgatják a moderátor által nekik feltett kérdéseket. Nem érzik, nem akarják érezni a létrehozott előadás felelősségét, máskor pedig tudatában vannak mindannak, amit tesznek, de képtelenek azt vállalni. 

A menekültek tapasztalataira építő előadást követően a színpadon a rendszerint mellőzött hang- és fénytechnikus is jelen van, de nem azért, hogy a reflektorok mögött dolgozók is reflektorfénybe kerüljenek. Eszközök arra, hogy ne kelljen az előadásban fellépő menekülteket a színpadra hívni. A menekülteket megfosztják annak lehetőségétől, hogy önmagukat képviselhessék. Csak addig érdekesek, amíg a tapasztalataikat fel lehet használni, történetek forrásaiként érdekesek, de egyenrangú felekként nemkívánatosak. Fontos, hogy megmaradjanak kívülállókként és alacsonyabb rendűekként, akikkel szabad akaratból, az előadáson kívül nem akarják megosztani a színpadot. A menekültek egyik elnyomó rendszerből érkeznek a másikba, amely a befogadás helyett kiszorítja őket. 

Egy másik, ugyancsak a menekültek tapasztalatait tematizáló előadás során a testük sem lesz megfelelő. Elhangzik, hogy képtelenek megugrani a profi színészek szintjét, a nyilvánvaló képességbeli különbséget a céltudatos koreográfus (Ilinca Manolache) két tökéletesen egyforma kézmozdulattal jelzi. Olyan meggyőződéssel képes a szakmai elvárásra hivatkozni, hogy majdnem elhisszük neki az ellentmondást, miszerint azért kellett profi színészekkel dolgozni, hogy az előadás autentikus legyen. Ennek érdekében kisajátítják a menekültek történeteit, újabb áldozati szerepbe kényszerítik őket. Az ellentmondásokba fulladó válaszokról nem lehet eldönteni, hogy szándékos elnyomás vagy a reflektálatlanság következményei. 

A szegregációt tematizáló jelenetben a tettére büszke polgármestert (Alex Potocean) látjuk, aki a városszéli lakótelep és a romatelep közé falat épít, majd a művészeti gimnázium diákjaival megfesteti, de persze kívülről, miközben arra hivatkozik, hogy a roma gyerekek kedvében akar járni. Meg van győződve róla, hogy leleményes tette dicséretes, és ebből nem szégyell további politikai tőkét kovácsolni. Úgy hadonászik a mikrofon mögött, mint aki a városnapokon fellépő popsztároktól tanulta a figyelem becsatornázásának technikáit. A romák eközben láthatatlanok maradnak: ők nem, csak róluk beszélnek, akkor is azért, hogy vádolják őket. A művész/et a hatalom eszközévé bálik, a rasszizmust mossa tisztára. 

A #metoo kampány kapcsán előtérbe került hatalmi visszaélések formáit az opera-dokumentumfilm jelenete is tematizálja. De pontosan jelzi azt a vakságot is, amivel a női filmrendező (Ilinca Manolache) saját kiszolgáltatottsága ellenére képtelen mások kiszolgáltatottságát felismerni. Annyira belemerül a filmkészítésbe, hogy a romatelep/menekülttáborban kiütött tűz oltásához sem csatlakozik, filmez tovább, majd a felvételen jobban mutató lángokért ő maga is tüzet gyújt. A művészetért mindent feláldozni képes rendező számára a rászorulókkal vállalt szolidaritás ismeretlen, de azt sem ismeri fel, hogy hogy a vállát átkaroló producer (Gabriel Rauță) a kényes kérdésekre helyette válaszol, egyszerre akarja védelmezni és megnyerni magának. Lassan az sem világos már, kinek az ötletei alapján készült a film, ahogy az sem, milyen kompromisszumok árán sikerült megszereznie a fiatal filmkészítő lánynak a produceri támogatást. A nyomort esztétizálva, romantizálva láttatják, képtelenek felismerni az előítéleteiket: míg az operaénekesek érdemeit elismerik és kifizetik őket, a kórusban éneklő telepi gyerekekről megfeledkeznek.  

Fotók: Trafó

Az Európa-szerte érezhető jobboldali előretörésre fókuszál az előadás egyik legizgalmasabb jelenete, amelyben a mainstreammé vált politikai művészettől elhatárolódó jobboldali művész olyan álságokról rántja le a leplet – cserébe meg a kérdező róla -, mint például a szabadságával hivalkodó művészet, amelyet csak a baloldaliság legitimálhat, miközben a baloldal egyetlen jellemzője a tömegek lenézése. Az ez idáig mellékszereplőknek tűnő, a beszélgetők szavait fordító tolmácsok (Gabriel Rauță és Ruxandra Marin) egyre hangosabb mondataival a tömegek gondolatait kihangosító szócsövekké lépnek elő, akik a művész gondolataiba sajátjaikat is beleszövik. A háttérben maradó, visszafogott tolmács szerepe és az elfojtott, ám most felszabaduló és mindent elsöprő indulatoknak magukat átadó tolmácsok vívódásai egyszerre komikusak és vérfagyasztóak. Ruxandra Marin úgy tolmácsol, mint aki előre megtanult leckét mond fel, Gabriel Rauță túlartikulál és önkényesen, önelégült arccal hangsúlyoz aszerint, ami benne is visszhangra talál.  

A hírolvasói hangon (Bogdan Zamfir) beolvasott élettörténet Iréne Nemirovskyé, a gyerekként családjával Ukrajnából Franciaországba menekült íróé, akinek alaposan dokumentált sorsa a múlt borzalmait sorakoztatja fel. A részletek fontos fordulatokat jeleznek: hiába lesz katolikus, állampolgárságot nem kap, és miután Auschwitzba elhurcolják és meghal, posztumusz kiadást megélt művéért kap díjat. Akit bűnösként bélyegzett meg a rendszer, egy másik rendszer számára ünnepeltté válik. Közben, saját történetét némán hallgatva ül előttünk, fényes, testhezálló ruhában. Szemléltető eszköz az elrettentő példához, melyet alapos kutatást követően belefoglaltak az oktatási tantervekbe. De mindez hiábavaló, ha a kirekesztés, a megbélyegzés továbbra is bevett gyakorlat. 

Az előadás valódi szereplői némák, hiányoznak a színpadról, láthatatlanok, név- és sorstalanokások foglalják el a helyüket és beszélnek helyettük. Mások foglalják el a helyüket és beszélnek helyettük. Történik mindez Valahol Európában, a Somewhere in Europe fehéren csillogó neonfelirata alatt.