Mi a kortárs? / Stereo 5 Fesztivál, Trafó
2018.05.22.

A Stereo Akt által szervezett négypaneles konferencia két középső blokkjáról tudósítok: a részvétel és a dokumentarizmus amúgy se esik olyan messze egymástól. JÁSZAY TAMÁS BESZÁMOLÓJA.

Amire a Mi a kortárs? című konferencia első és utolsó kerekasztal-beszélgetését összegző Puskás Panni célzott, azt én határozottan kimondom: nincsenek ma a magyar színházban olyan beszélgetések, mint ez a Trafó klubjában. És nagyon kellenének. Tisztázni kellene alapfogalmakat, szisztematikusan beszélgetni arról, mi dolga ma a művésznek, kapcsolódni nemzetközi előadásokhoz, trendekhez, vitatkozni róluk. Abbahagyom az álmodozást, vissza a kis magyar valóságba.

Ami a maratoni konferencia után nem tűnik kilátástalannak. Mindenfajta ageista felhang nélkül mondom: üdítő látni, hogy nem elhasznált arcok, hanem alkotó emberek új generációja jut szóhoz. Olyanok, akik sokszor mást gondolnak a színházról, meg úgy általában a művészetről egyre rémesebb világunkban, mint megszoktuk. Nagyon bírom, és ezzel a szervezőket dicsérem, hogy több beszélgetésben a résztvevők őszintén rácsodálkoznak arra, hogy mit is keresnek ők az asztalnál: a gondolta a fene kortársi esete ez, miközben mindig kiderül, hogy nagyon is van mondanivalójuk a szóban forgó témáról. Nekem semmi se jó: Puskás Panni leírta, hogy sokan voltak kíváncsiak a beszélgetésekre, szerintem meg elgondolkodtató, hogy gyakorlatilag a nézőtéren mindenki ismert mindenkit. Türelmetlen vagyok, igen: száz hasonló beszélgetés kell ide, amit aztán az ún. átlagnéző is élvez, nem csak a néhány tucat bennfentes.

Cserne Klára, Schermann Márta, Hajós Zsuzsa, Kovács Lehel és Garai Judit
Cserne Klára, Schermann Márta, Hajós Zsuzsa, Kovács Lehel és Garai Judit

Arról, hogy néző nélkül nem megy, a második beszélgetés szólt a legpraktikusabban. Színházi interakció – bevonás vagy nézőb.szogatás? – a vicceskedő című panelt Garai Judit dramaturg moderálta, beszélgetőtársai Cserne Klára író-rendező, Hajós Zsuzsa színházi nevelési szakember, Kovács Lehel színművész, Schermann Márta rendező voltak. Engem már a névsor is meggyőz, hogy itt érdekes dolgok hangzanak majd el, hiszen a legnevesebb kőszínháztól a tökéletesen független, elméleti érdeklődésű all-round művészig mindenféle szerzet képviselteti itt magát. 

Meglep Kovács Lehel felütése, de aztán megértem: amikor tanteremben, vagy amikor a Katona nagyszínpadán játszik, akkor is szereti figyelemre tanítani a nézőket. Cserne Klára is hasonlóról beszél, még ha teljesen más teoretikus és praktikus háttérrel is. A nálunk is bemutatott Nyelv és lélekre hivatkozik, amiben a nézői figyelemmel kísérletezett, meg azzal, hogyan lehet játékra csábítani nem színházi embereket. A Kerekasztalnak és Hajós Zsuzsának ez utóbbi a szívügye, hiszen a világot a színházon keresztül megismerhető dolognak fogják fel. A civil résztvevőkkel régóta együtt dolgozó Schermann Márta számára az a legizgalmasabb, ha jelen vannak azok, akikről szól a művészet.

A panel címébe foglalt terminusok tisztázásával folytatódik a diskurzus. Röpködnek a jobbnál jobb példák az extrém néző- és színészbaszogatás változatos formáiról, és közben szó esik arról, milyen nehéz megteremteni azt a bizalmi légkört, ahol a néző nem érzi magát rosszul, sőt alkotótárs tud lenni. És elhangzik a fő kérdés: hogyan lehet egy részvételi előadást próbálni úgy, hogy annak célja és értelme, a néző nincsen jelen a próbákon? A színházi nevelési előadásoknál a „külsős” fiatalok (vagy felnőttek) bekapcsolása egy adott ponton valójában a próbafolyamat része. Hajós Zsuzsa arról beszél, hogy az első tíz-tizenöt „éles” előadás alatt gyakran legalább annyit változik a darab, mint amennyit az azt megelőző próbák alatt fejlődött. Honnan tudni, hogy valami nem stimmel az előadással? Ha a nézőnek feltett kérdésekre mindig ugyanazok a válaszok érkeznek, akkor gyanakodni kell...

Tér és idő, illetve azoknak az emberi szervezetre, gondolkodásra tett hatása sem hagyható ki a számításból. Schermann Márta többször dolgozott helyspecifikus projekteken, ahol a résztvevők akár az egész napot egy különleges helyszínen töltötték, ami persze hatott rájuk. Cserne Klára az időben elhúzódó projektekre utal, meg a brazil teoretikus, Boal „láthatatlan színházára”, ahol nem tudni, ki a néző és ki a színész... 

Essen szó a veszélyekről is, Boross Martin a nézőtérről veti fel, ami a beszélgetés kezdete óta motoszkál bennem. Ha már ennyiféle, valamiféle részvételt kívánó-követelő színház van körülöttünk, miért van az, hogy a legtöbben (köztük sok színházi ember is) még mindig ódzkodnak ettől a módszertől? A válaszok széles skálán mozognak. Schermann szerint az életünket interakciókkal töltjük a felkeléstől a lefekvésig, és nem biztos, hogy valaki még a munkanap után is ezt akarja csinálni. Hajós Zsuzsa generációs szempontot hoz be: a tizenhat pluszosok kommentkultúrájáról beszél, meg arról, hogy szívesen véleményeznek, de nem akarnak felelősséget vállalni. Cserne Klára személyes példát hoz: ha a néző nem tudja, mire készülnek az őt interakcióra felszólító alkotók, akár el is „ronthatja” az előadást. Kovács Lehel németországi anekdotával zár, ahol az igazi ínyencek már egy jófajta, a nézőt semmiféle részvételre nem késztető produkcióról álmodoznak...

Pass Andrea, Kelemen Kristóf, Tompa Andrea, Bartha Máté és Lengyel Anna
Pass Andrea, Kelemen Kristóf, Tompa Andrea, Bartha Máté és Lengyel Anna

A Dokumentumszínház – rajtad sírunk, nem veled? című panelt Tompa Andrea író, színikritikus moderálta. A megszólalók összetétele újra izgalmas beszélgetést előlegezett: Bartha Máté fotóművész, Kelemen Kristóf dramaturg, rendező, Pass Andrea író, rendező és Lengyel Anna író, rendező, dramaturg a valóság alapú művészethez (most álljon itt a dokumentarizmusnak egy ilyen túl tág és túl óvatos megfogalmazása) más-más módokon kötődnek. 

A dokumentumszínház szóról ma Magyarországon Lengyel Anna és a PanoDráma alkotóközössége jut eszünkbe először, de talán még harmadszor is, teljes joggal. Kelemen Kristóf úgy került az asztalhoz, hogy a hosszú című Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünkben létező személyeket, neves színházcsinálókat idéz és cikiz, a Magyar akácban meg a post-fact dokuszínházzal kísérletezik, amikor fiktív mozgalmat indít valós tények nyomán. Pass Andrea elismerte, hogy választott témáiban, legyen szó a szélsőjobb erősödéséről vagy családi krízishelyzetekről, mindig az életszerűség a kiindulópont. Erősen törekszik arra, hogy minden dialógusa hiteles legyen, ugyanakkor amit csinál, soha nem nevezné dokuszínháznak. Nekem, túl sokat színházba járó újságírónak Bartha Máté fotós, videós, dokufilmes volt a panel leginkább figyelemre méltó tagja, aki arról beszélt, ami a színházi alkotókat is nyilván foglalkoztatja: a dokumunkákban egyrészt formát keres egy ember gondolatainak közérthető kifejezésére, másrészt a művész új helyzetekbe állítja önmagát, mert kíváncsi azok rá gyakorolt hatására.

És itt járunk a dokuszínház örökzöld témájánál, az etikai dilemmáknál. Mindenkinek tucatnyi ilyen története van, néhányat idézek. Kelemen Kristófék számára kihívást jelentett, hogy megidézett tanáraikról úgy beszéljenek, hogy közben a saját felelősségükre is rákérdeznek. Bartha Máté a kiszolgáltatottakat filmezők alapkérdéséről beszélt: magánemberként vagy rendezőként van-e jelen a nyomortelepen, a háborús övezetben? Lengyel Anna praktikus szabályokról beszélt: a periférián élőkkel már az interjúzást is nagy körültekintéssel végzik. Ők hárman kérdeznek, nehogy egyikük érzései, benyomásai túlságosan egy irányba tereljék a beszélgetést. Emlékezetes félreértésekről beszél, meg arról, hogy korán tisztázzák: a PanoDrámások se nem orvosok, se nem jogászok. Segíteni jönnek, de csak áttételesen, hosszú távon. Azt hiszem, ennek a megértetése a rászorultak körében külön művészet. Pass Andrea szerint komoly munka egy nem rokonszenves közeg ábrázolása, ráadásul drámaírás közben színházi szempontokat is muszáj figyelembe venni.

A zárás érdekes kitérőt hoz. Boross Martin kérdezi, hogy a verbatim műfajban azt, ha az alany sír, nevet, netán hazudik, hogyan lehet megjeleníteni? Lengyel Anna hosszú praxisából meghökkentő példát hoz tézisének bizonyítására: képzeljük csak el, amikor egy öreg cigányasszony személyes tragédiáját egy csinos, kosztümös, fehér nő meséli a színpadon. A hatás garantált, a színház győz a dokumentum fölött.