Kettőn áll a vásár? Matteo Garrone legújabb filmjében mintha azt állítaná, hogy a folyamatos megalázottság nem csak a külső (amúgy jelentős szereppel bíró) kényszerítő körülményeken, hanem a megalázott elfogadó és beletörődő viselkedésén is múlik. A legszegényebbeket kihasználó alvilág (Gomorra) majd az ugyanők képzetlenségére alapozó manipulatív média (Reality) után a kegyetlen olasz hétköznapok mestere most az emberi pszichében kutatja nyomorúságunk okait és mozgatórugóit.
A nagyobb társadalmi tablók után arra kíváncsi, hogy miként lehetséges az, hogy meggyőződésünk, érzéseink és ismereteink ellenére képesek és hajlandók vagyunk úgy viselkedni és olyan döntéseket hozni, amelyek nyilvánvalóan érdekeink ellen valók és gyötrően megalázó helyzetekbe hoznak bennünket. Ez az a klasszikus kérdés, ami Gogolt és Kafkát, a kisember embertelenségét kutató huszadik század eleji szerzőket is oly behatóan foglalkoztatta – a Dogman egyértelműen az ő nyomdokaikon halad.
Garrone filmjeinek egyik legegyedibb vonása ember és környezet együttes, összefonódott ábrázolása: nála a lepusztultság nem túlzsúfoltsággal jár együtt, mint sok, főleg közel-keleti nyomort ábrázoló filmben, hanem a kihaltság, az épített környezetnek életet és értelmet adó emberi tevékenység szinte teljes hiányának megjelenítésével teszi még kilátástalanabbá az atmoszférát. Hatalmas, egykor lebetonozott, ma elgazosodott üres területek terülnek el modernista betonoszlopokon álló épületek között, amelyek a hatvanas évek szociális indíttatású, ám az emberi léptéket hanyagoló mivolta miatt most, mikor a nagy társadalomépítő szándék és apparátus leépült, egyének vagy kis közösségek számára lehetetlenné teszi az infrastruktúra állagának még a megóvását is. Valahol Nápoly perifériáján is túl, egy szebb napokra tervezett, de olyat valószínűleg sosem látott, pusztuló lakótelepen él az a kis közösség, amelynek lézengő, valószínűleg javarészt munkanélküli tagjai idejüket és pénzüket félkarú rablókra, az egyetlen trattoriára és az uzsorás kamataira költik.
 Jelenetek a filmből |
Kissé csodabogárnak hat ebben a környezetben az alacsony, vékonydongájú, enyhén hajlott hátú, középkorú Marcello, aki kopott üzlethelyiségében kutyák kezelésével, szépítésével, és ha kell, felvigyázásával foglalkozik, mellékesként pedig szánalmasan apró tételekben kokainnal dílerkedik. Az, hogy ez a figura ily mértékben meghatározó tud lenni, és ily hihetetlen jelenléttel tudja átitatni a film minden pillanatát és rétegét, nagyban köszönhető Marcello Fonténak, akinek alakításához foghatót ritkán látni – ezen a fesztiválon nem is láttunk, nem véletlenül kapta meg a legjobb férfi színésznek járó díjat. Mimikája, légzése, testtartása és hanghordozása egyszerre járul hozzá ennek a kisszerűségében lenyűgöző alaknak a vásznon való megteremtéséhez, mindehhez társul a kutyákkal való végtelenül természetes, közeli és megértő viselkedése, melynek révén arra kezdünk gyanakodni, hogy nem is színészt látunk a vásznon. A kutyával egy tányérból, tévé előtti kanapén elköltött vacsora hátborzongató jelenetében a gesztusok magától értetődősége megdöbbentő.
Ebben a közegben különleges helyet foglal el a nagydarab, agresszív és kokainfüggő Simoncello, az egész környék réme, aki brutalitásával old meg minden helyzetet, és kényszeríti rá a negyed lakóit és kereskedőit arra, hogy tombolásai és adósságai fölött szemet hunyjanak. A közösség és Simoncello között egyre élesedő konfliktusban valahol középütt helyezkedik el Marcello, aki egyszerre része a társaságnak, és barátja az őt egyre erélyesebben kokainszerzésre kényszerítő, meg rendszeresen átverő óriásnak. Ebben a viszonyban rajzolódik ki leginkább Garrone kafkai koncepciója a kiszolgáltatottságában állandó elismerésre vágyó, de kétségbeesett küszködésében lárvává változó, önmagát egyre jobban megalázó kisemberről.
 |
Nem véletlen a cím, illetve a Marcello által vezetett vállalkozás neve: a Dogman szinte szájbarágós módon a kutyahűségre utal, a gazdája közelségét és elismerését akkor is vágyó kutyára, ha amaz folyamatosan kihasználja vagy megrugdalja őt. A film utolsó negyedében bekövetkező fordulat és a főhős arra adott reakciója elsőre változásnak tűnik, azonban Marcello továbbra is mindenki kutyája marad: a „kutyaember” magányosságában, a társadalmi helyzet által rákényszerített kiszolgáltatottságban folyamatosan elismerésre, befogadásra, végső soron simogatásra vágyik.
Ellentmondásos érzéseket kelt a nézőben a Dogman, mert a fizikai környezetet és a társadalmi közeget szinte dokumentarista hitelességgel ábrázoló művet a kutyametafora emeli el a konkrét realitástól, és biztosít számára az egyedi történeten is túlmutató interpretációs lehetőségeket. Ugyanakkor éppen az analógia túlzott nyilvánvalósága, egyszerűsége, sőt leegyszerűsítő mivolta teszi összességében mégis intellektuálisan sekélyessé a filmet. Mindeközben az egyéni és a társadalmi vonatkozásokra egyszerre érzékeny forgatókönyv és képi ábrázolás, valamint a mindehhez tökéletesen megtalált és instruált főszereplő egy erőteljes hatású, fontos és bizonyos értelemben megkerülhetetlen filmet eredményez.