Brown atya
2018.05.14.

Mi történik, ha a Miss Marple-történeteket, a Kisvárosi gyilkosságokat és a Don Matteót összekeverjük? Minden bizonnyal előttünk áll maga Brown atya. GERA MÁRTON KRITIKÁJA.

Valahogy úgy van az a klasszikus detektívszériákkal, hogy a nézőnek félre kell tennie a saját akadékoskodását, és el kell hinnie: a sokszor önjelölt nyomozó hétről hétre belefut egy bűnténybe. Vagyis éljen akármilyen kicsi városban is, ott rendre tragikus gyilkosságok történnek. Ha ezzel megvagyunk, akkor kezdhetjük élvezni a sorozatot, lehet nagyokat kacagni azon, hogy jön egy kedves kis hölgy, aki kötögetés közben körözi le a rendőrséget (Gyilkos sorok, Miss Marple), vagy éppen megjelenik egy pap, aki két gyóntatás között deríti ki, hogy ki gyilkolt a városban (Don Matteo, Dowling atya nyomoz). Az utóbbiak közé tartozik a BBC évek óta futó sorozata, a Brown atya is, amelyben szintén pap nyomoz, a helyszín nem túl meglepő módon egy kis angol falu, ahol évadról évadra rejtélyek borzolják a kedélyeket. Ami viszont már meglepő, hogy a Brown atya egy igazi kis csoda a telített sorozatos piacon, egy profin megcsinált széria, amelyben hibát alig találni.
 
Mark Williams
Mark Williams
Persze, az angol plébános tévés jelenléte nem számít újdonságnak, 1974-ben készült már egy sorozat ugyanezzel a címmel, bár az akkor mindössze egyetlen évadot ért meg. Igaz, a karaktert megteremtő angol író és filozófus, G. K. Chesterton valószínűleg azt jobban kedvelte volna, elvégre az egykori széria hűbb volt az ő történeteihez, míg a BBC-s darab leginkább csak a karakterre támaszkodik. Ki is van ez mondva, hisz a hátteret is megváltoztatták, a regényekben valahol a századforduló tájékán, a sorozatban már a második világháború után tevékenykedik az atya. Írtak új karaktereket is mellé, és hát történeteket is kellett alkotni, a legújabb évad sztorijai például egytől egyig a forgatókönyvírók fantáziáján alapulnak. Az immár hatodik évadnál tartó (mi sem vagyunk sokkal lemaradva, nálunk a Duna Tv az ötödik évadnál jár) Brown atya azonban a címéhez mindenképpen hű, és leginkább arról szól, hogy a sokszor esernyővel mászkáló, tetőtől talpig feketébe öltözött pap hogyan oldja meg a vonatból kiesett ismeretlen férfi rejtélyét, vagy hogyan jön rá, hogy ki lökte ki az ablakból a szobalányt, ha kilökték egyáltalán. És ez csak két példa volt a nagyjából hetvenből.
 
Nyilván Agatha Christie-n és az angol krimi nagyjain nevelkedtek a sorozat alkotói is, hisz mi más magyarázná, hogy a miliő szinte pontosan olyan, mint egy jó Miss Marple-kötetben? Aprócska házak, csodálatos kertek és szépen berendezett kúriák között jár a néző, és ha valaki ettől még nem kedvelné meg a sorozatot, annak ott van a szokásos BBC-minőség a külcsínben is: nehezen találni rossz beállítást, nincs olyan kosztüm, amelyről ne hinnénk el, hogy heteket foglalkoztak vele, és a gyakran feltűnő vasútállomás is olyan, hogy simán lehetne egy vidéki Anglia-túra helyszíne. Ahogy valószínűleg az is, hiszen az állomáson játszódó jeleneteket nem holmi stúdióban, hanem a Winchcombe pályaudvaron forgatták.
 

Amiért viszont igazán oda lehet lenni a Brown atyáért, az a sorozat stílusa. Azt persze nem kell ecsetelni, hogy itt nem a CSI-féle tempót kapjuk, hanem azt, amiért például a Poirot-t is szeretjük: olykor ugyan látunk némi autós üldözést, menekülési kísérletet, pár lövést, de a hangsúly a nyomozáson van, ami lassan halad, ám így legalább a néző is angol pappá válik közel egyórára, és azon kezd el gondolkodni, hogy vajon miért gyilkol valaki egy békés faluban, ahol a legbosszantóbb dolog a házvezetőnő pletykálkodása. Van valami végtelenül békés a Brown atyában – azzal együtt is, hogy gyilkosságokat látunk. A rejtélyek megoldódnak, és a néző azt érzi, hogy ha a valóságban nem is, itt azért helyreáll az erkölcsi egyensúly meg a világrend. Ehhez kellenek mondjuk a főszereplő intelmei is, de a sorozat egy pillanatig sem erőlteti a didaktikus jelleget, és például nincsenek az epizódok végén példabeszédek, ahogy a Don Matteóban. Legfeljebb Brown atya (akit a Harry Potter-filmekből ismerős Mark Williams alakít, mindenféle manírtól mentesen, már-már visszafogottan végezve a dolgát) jelzi a bűnösnek, hogy jobban teszi, ha könnyít a lelkén. Hogy mindez egészen hamisnak, vagy ha úgy tetszik, hazugnak tűnik? Persze, de nem is azért nézünk mindig sorozatot, hogy a valót lássuk viszont.
 
Mindezzel együtt a sorozat bájosan humoros, és itt nyugodtan lehet a finomabb angol humorra gondolni. Amikor például hősünk odavet egy okos jelzőt a lánynak, aki megjegyzi, hogy nem is tudja, miről van szó, akkor azért nem nehéz elmosolyodni. Alapvetően a karakterek gondoskodnak a nevetésről, akik persze a kisvárosi detektívtörténetekből ismerős archetipikus figurák, így nem nehéz kitalálni, hogy kinek milyen szerep jut a történetekben. Itt van mindjárt a vénkisasszony, aki egyfajta házvezetőnő Brown atya mellett, és aki pont annyira kotnyeles, amennyire egy angol házvezetőnőnek kotnyelesnek kell lennie. De megjelenik az állandóan bajba keveredő legény is, ahogy nem hiányozhat a Lengyelországból érkező lány sem. Némi kiszámíthatóságot minden kétség nélkül kölcsönöz a sorozatnak ez a felállás, ám a kiszámíthatóság amúgy is a Brown atya talán egyetlen hibája. Olykor meglepően gyorsan találja ki a néző, hogy ki lehet a tettes, ami annyira nem is nehéz feladat, amikor néha egy epizódban csupán egyetlen új szereplő tűnik fel, és azt szinte lehetetlen elképzelni hogy nem ő, hanem valamelyik állandó karakter kerülne hirtelen rács mögé. De ez szerencsére ritkán fordul elő, és megannyi, Agatha Christie-sztorikban látott alaphelyzettel találkozni, amikor például egy kúria tucatnyi szereplője közül bárki vetemedhetett valami szörnyűségre.
 
Ha esetleg eddig nem lett volna egyértelmű: vasárnaponként adják a Brown atyát, és ha valaki egy jó krimisorozat után kutat, az ne keressen tovább, mert itt a BBC szériája.

A sorozat adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.
Szerző: Gera Márton