Beszélgetés Székely Rozáliával
2018.05.14.

A Trafó mutatja be a FÜGE Produkció TITÁNium mentorprogramjának keretében készülő Kálvária Lakóparkot. Székely Rozália, aki nyolc éves korától fogva tagja a Szentkirályi Színházi Műhelynek, illetve azóta színészként számos független előadásban vett részt, első színdarabjának rendezésére készül, vele beszélgettünk. PROICS LILLA INTERJÚJA.

Revizor: Ez az első olyan munkád, amiben a saját darabodat rendezed. Nyilvánvaló volt korábban is, hogy komplexebben érdekel a színház?

Székely Rozália: Korábban teljesen titokban írtam, és sokáig nem gondoltam, hogy bármit is kezdek a szövegekkel. A Titánium pályázat beadása idején már voltak konkrét jelenetek a Kálvária Lakóparkból, de nyolc évvel ezelőtt ez még egy napló volt. Egyébként a darab eredeti címe Virrasztás, a színpadi szövegkönyv és az előadás címét változattam Kálvária Lakóparkra. A pályázat megnyerése után ezekből az írásokból kezdtem szövegkönyvet írni. Most, hogy benne vagyunk a próbafolyamatban, már mondhatom, hogy komplexebben érdekel a színház.

R: Miért írtál naplót?

SzR: Abban sem vagyok biztos, hogy az napló volt. Eszembe jutottak szövegek és leírtam őket. És voltak előadásötleteim is a színészekkel való rendszeres kapcsolat okán – ők inspirálnak leginkább. Amikor színészként dolgoztam, akkor is folyton eszembe jutottak kollégáimról karakterek és történetek, de nem a privát életük alapján, és nem az én szövegeim miatt, hanem ezektől függetlenül. Most pedig, ahogy már próbálunk, egyfolytában azon gondolkodom, hogyan tudok olyan rendezővé válni, akivel a színészek együtt tudnak működni.

R: Egy színésznek olyan rendező-mintája van, mint amilyen rendezőkkel korábban dolgozott?

SzR: Igen, ez kézenfekvő. Persze minden munkafolyamat más, és a tapasztalatok is annyira egyéniek, hogy képtelenség minderről tudatosan és részletezve beszélni.

R: A hagyomány szerint a rendező az, aki tudja, hogy mit akar, és azt el is tudja érni.

Székely Rozi. Fotó:
Székely Rozi. Fotó: Brozsek Niki

SzR: Nem tudom a valóságtól függetleníteni magamat, hiszen a rendszer, a szakma jelenleg csak így tud működni. Tehát nem is az a kérdés, hogy melyik a megfelelő munkamódszer – ha a rendező tudja, hogy mit akar, vagy teljesen nyitott és rugalmasan hagyja a munkafolyamatot. Úgy látom, már a körülmények is akkor működnek jól, ha egy ember ezt erősen összefogja, és határozottan végig viszi. Enélkül létre sem tudna jönni előadás, itt és most – és nem a színész-rendező kapcsolatról beszélek, hanem hogy legyen valaki, aki eltolja a szekeret az elejétől a végéig, nemcsak technikai értelemben, hanem művészileg is. A vágyak véletlenszerűen nem szoktak úgy összeadódni, hogy abból pont egy előadás szülessen. Ráadásul szélsőségesen különbözőféleképpen tudnak jól működni rendezők. Kárpáti Péter például néhány hét alatt képes a semmiből rögtönözni csodálatos előadásokat. Én inkább több olyan rendezővel dolgoztam, akik hozzá hasonlóan improvizatív módon dolgoznak, mint aki fix szövegkönyvből.

R: Az előbbi boldogabbá teszi a színészeket?

SzR: A színészek szeretik biztonságban érezni magukat. Én is. Kész szövegkönyvvel is érkeztem erre a próbafolyamatra.

R: Ahogy mondtad, a korábbi szövegeiddel kezdtél dolgozni. Hogyan? Egyedül?

SzR: Bevontam egy dramaturgot, Kristóf Borbálát, aki hat éve végzett az egyetemen és Lisszabonban él, portugál művészeti projektekben dolgozik, úgyhogy távmunkában véglegesítettük a színpadi szövegkönyvet, de a próbákra már hazajött. Ez az első hazai munkája, amióta külföldre költözött.

R: Hogyan lett egy naplószerű szövegből színházi anyag?

SzR: Először egy olyan részlettel dolgoztam, ami aztán az előadás egyik kulcsjelenete lett. Volt egy monológ. A kezdetekkor a főszereplő nő néma volt – most már elég sokat beszél. De nem volt kész a történet, és nem volt meg az összes szereplő, ami talán lehetett volna egy színpadi szöveg kiindulása. A kezdeti vízió pedig, amiből az egész született, közben jelentősen átalakult, ahogy bevontam a produkció résztvevőit – a látványtervezőt, a zeneszerzőt, a videóművészt –, hiszen ők is hozták a világukat.

R: Ahogy meséled, olyan ez, mintha véletlenül csöppentél volna bele, és ha már benne vagy, akkor csinálod – de nem véletlenül pályáztál, ugye?

SzR: Hát, lehet, hogy nem hangzik valami jól, de az esélytelenek nyugalmával adtam be az anyagot, és amikor kiderült, hogy nyertem vele, akkor nagyon össze kellett kapnom magam, hogy felhúzzam az egészet. Leginkább nekem kellett felnőnöm a feladathoz.

R: A pályázatot egyedül csináltad?


SzR: Persze. Egyébként technikailag muszáj volt egyszerűsítenem az eredeti elképzeléseimhez képest, meg is küzdöttem magammal, hogy elfogadjam ezt. Időtervezés szempontjából azzal jól számoltam, hogy a kiírás szerinti utolsó terminusban fogunk dolgozni. Ez a teljes amatőrizmus, amit csináltam azelőtt, hogy még csak meg sem mutattam senkinek, milyen szövegeket írok, és nekifogtam dolgozni velük.

R: A színészek egymástól eltérő közegből jönnek. Nem okoz ez problémát?

SzR: Nyakó Juli és Kurta Niké dolgoztak már együtt, és szerencse, hogy szeretik egymást, mert egy nagyon nehéz viszonyt kell eljátszaniuk. És ahogy az ő kettősük, Varju Kálmán jelenléte is eleve erős.

R: Mióta próbáltok?

SzR: Március 22-e óta, de rettentő nehéz egyeztetni magunkat, csak napi pár órát tudunk dolgozni heti néhány alkalommal.

R: Lehet ez jó is, nem?

SzR: Az előkészítési fázisban igen, alaposan végig lehetett gondolni, de a próbafolyamatnak nem tesz jót, hogy ennyire töredezett. Egy szabadúszónak rettenetesen szét kell szórnia magát, és ha hosszú a próbafolyamat, akkor a színészek nem tudják időzíteni magukat. Hiszen ha egy munkában dolgozóknak négy másik helyen van időközben bemutatójuk, akkor lehetetlen az energiákat beosztani – és nem azért, mert spórolnak magukkal, hanem mert képtelenség ilyen körülmények közt dolgozni. Kárpáti Péterrel annak idején öt hónapon át próbáltuk a Két nőt, egy hónap megállással.

R: Azt nem tudtad volna elképzelni, hogy ezt az anyagot más rendezze meg?

SzR: Gondolkodtam ezen, de végül nem tudtam elengedni, mert azt feltételeztem, hogy akinek szívesen odaadnám, az nagyon átalakítaná.

R: Már az előadás címének, Kálvária Lakópark (a Trafó oldalán olvasható előzetessel együtt pláne) van egy szocio-hangulata.

SzR: Valóban erősen társadalmi az előadás témája, bár ez az emberi kapcsolatokon keresztül mutatkozik meg indirekt módon. A történet a rendszerváltozás évéig nyúl vissza. Időközben pedig felépül néhány lakópark… Engem foglalkoztat, hogyan, mitől lesz végtelenül nyomasztó a közélet.

R: Érdekes, hogy neked egyszer csak eszedbe jut színészként, hogy beleugorj egy ilyen vállalásba.

SzR: Már rég elfáradtam a színészlétbe. Amikor beadtam a pályázatot, addigra már egy ügyvédi irodában dolgoztam, mint hivatalsegéd. Arra gondoltam, nem hagyom el ezt a pályát úgy, hogy nem próbáltam ezt meg soha.

R: Mibe fáradtál bele?

SzR: A sodródásba. Abba, hogy sehol nem találom a helyem. Tizenhat év Szentkirályi pince után egy évig voltam kőszínházi csoportos szereplő a kaposvári Csiky Gergely színházban, majd beiratkoztam a Kaposvári Egyetemre, színész szakra. A Szputnyikban dolgoztam aztán, ami megszűnt. És akkor rájöttem, már nincs mire várni, meghoztam a döntést, hogy akkor nem leszek színész. Ha mindennapossá válik az, hogy embereket úgy kérnek fel munkákra, hogy azt minimálisan se tudják megfizetni, ezért kénytelen elvállalni még több feladatot is egyszerre, amitől annyira elfárad, hogy képtelen elmélyülten dolgozni, akkor ez azt jelenti, hogy a rendszert közösen tartjuk fenn. A munkatársaim most ezerfelé vannak, mert senki nem ér rá, úgyhogy egyelőre felhőben dolgozunk.

Szerző: Proics Lilla
Címkék: Székely Rozi , Tarfó