Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ELTÁNCOLT TÚSZDRÁMA

7 vérfagyasztó nap
2018. máj. 10.
Már akkor illene gyanakodni, amikor a magyar változat címében megjelenik a „vérfagyasztó” jelző. Az alkotók eredetileg jobban bíztak a leendő nézők memóriájában, hiszen kimondottan egyszerűségre törekedetek: 7 nap Etenbbében címmel látták el a gépeltérítés eseményeit taglaló filmet. De hát kinek ugrana be ebből Uganda? Vagy a nagy nyilvánosságot kapott események? És kit érdekelne mindez a „vérfagyasztó” nélkül? PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Meg lehet érteni a magyar filmforgalmazók aggodalmát. A hetvenes években úgy elburjánzott a gépeltérítés műfaja, hogy ember legyen a talpán, aki mindegyiket fel tudná idézni – 1973 és 1979 közötti 36 kísérletből mindössze egy lett „sikeres”, ám a receptet ugyanúgy használták a horvát nacionalisták, mint a különféle palesztin mozgalmak (a nyolcvanas évek már jóval kevesebb, ám annál tragikusabb gépeltérítést hoztak).

Azt ma már nehezen képzeli el az az utas, akinek a kisollóját is elkobozzák a biztonsági ellenőrzésen, hogy annak idején gépfegyverrel is felsétálhatott a forradalmár a fedélzetre, ha megvolt hozzá a megfelelő méretű táskája. Az alkotás ellen szól az is, hogy ha valamilyen terroristaeseményt kellene említeni ebből az időszakból, akkor leginkább a 72-es müncheni olimpia alatt zajló véres kimenetelű túszdráma juthatna eszébe az átlagembernek, nem csoda, hogy ennek utóéletéről hamarabb született filmes feldolgozás (a Spielberg-féle München). Mellette szólhat viszont az, hogy a kommandós történelem az izraeli rajtaütést minden idők egyik legzseniálisabb akciói között emlegeti, arról viszont már megoszlanak a vélemények, hogy a siker az alapos előkészítésnek, vagy inkább a puszta szerencsének köszönhető-e.

A brazil José Padilha rendező nem is tűnt rossz választásnak a feladatra, hiszen hírnevét a brazil rendőri elitalakulat életét feldolgozó első filmjének, az izgalmas és karcos Elit halálosztóknak (2007) köszönheti, amely nem kis meglepetésre Arany Medvét kapott a berlini filmfesztiválon. Azóta viszont nem termett számára sok babér, hiszen a sikerfilm folytatása már elsikkadt, majd Hollywood sem kínált fel neki olyan lehetőségeket, amelyek emlékezetessé válhattak volna, a Robotzsaru újrafényezése ugyanis elég felemásra (vérszegényre) sikeredett. Az viszont tény, hogy a katonai akciók megrendezésében van tapasztalata, és ez kellett is (volna) a 7 vérfagyasztó nap hitelességéhez és erejéhez. Ám úgy tűnik, hogy az angol alkotás még ennél is nagyobb ambícióval vágott neki az ismert események felelevenítésének: a túszdráma ürügyén egyszerre akart beszélni a forradalmárok eszméiről és lelkületéről, a politikai kakaskodások milyenségéről, és mindezt szerette volna fűszerezni némi mélységet adó artisztikummal a jelentések megsokszorozódása érdekében.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Ám ahogy ez lenni szokott, sok műfaj között végül elveszett a lényeg. Bár a 7 vérfagyasztó nap akkurátusan, lépésről lépésre követi a megtörtént eseményeket, sem a vérfagyasztás, sem a többértelmű jelentés (már a közhelyeken túl) nem jön össze. Történik, hogy két palesztin és két német (a nyugatnémet Forradalmi Sejtek nevű szélsőbaloldali terrorista csoport tagjai, akiknek a hírhedt Vörös Hadsereg Frakcióval is voltak kapcsolatai) eltéríti az Air France Tel-Avivból Párizsba tartó járatát 253 emberrel a fedélzetén. A gép előbb Bengáziba, majd az ugandai fővárostól nem messze eső Entebbébe repül, ahol a terroristák a helyi diktátor (Idi Amin) vendégszeretetét élvezve berendezkednek a nemzetközi reptér régi terminálján. És ekkor kezdetét veszi az idegtépő huzavona a terroristákkal tárgyalni nem akaró Izraellel.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

A film három szálon gombolyítja fel az eseményeket: a túszdrámán túl bepillantunk az izraeli kormány válságüléseire, amelyeken a békés megoldásban reménykedő Jichák Rabin miniszterelnök csap össze a vele rivalizáló és a kemény kéz politikáját hirdető Simon Peresz védelmi miniszterrel, leendő miniszterelnökkel. Mint ahogy látjuk az egyszeri kommandós, Ziv Hirsch mindennapjait is, aki egy táncosnő (Patricia Martel) közhelyes méltatlankodásai mellett készül a túszmentésre. Bár ez utóbbi tűnik a leglényegtelenebbnek, Padilha mégis erre a szálra bízza a legtöbbet. Már a film is a barátnő táncpróbájával nyit, majd a legizgalmasabb és legdinamikusabb jelenetet, a túszok kiszabadítását (kell is már az akció a sok politika és forradalmi blabla után) összevágja a táncesttel, mintha a szabadítási akció is amolyan színházi látványosság lenne. Ám hiába erőteljes és látványos a tánc koreográfiája, nem emeli el a katonai akciót, nem értelmezi át, inkább elveszi annak izgalmát. Ráadásul a vágások miatt nem is nagyon lehet követni az utóbbit, az események szándékos „lassítását”. Bosszantó is, mert alapvetően nem a táncra, hanem arra vagyunk kíváncsiak, hogy vajon megússza-e élve a mintegy száz, a franciáktól és más nemzetiségű utastól különválasztott zsidó túsz. Jellemző, hogy csak a stáblista legördülése előtt tudjuk meg egy feliratban, hogy az eltévedt golyók miatt négy túsz is életét vesztette. S bár Ziv hősiesen viselkedik, javarészt az ő vakmerőségén és bátorságán múlik az akció sikeressége, ő valahogy mégis jelentéktelen marad (a nézőnek az az abszurd érzése támad, hogy csupán a táncosnő barátnő miatt került a filmbe, ő pedig a koreográfia ürügyén – kellett valami a felesleges művészkedés kiéléséhez). Mint ahogy az marad Jónátan Netanjáhú is, a mai miniszterelnök bátyja, aki halálos sebet kap az akció során.

A film voltaképpeni főszereplői a két német terrorista: Brigitte Kuhlmann (Rosamund Pike) és Wilfried Böse (Daniel Brühl). Hosszan elszöszölünk azon, hogy mi vette rá őket az akciókra, csakhogy a forradalmi kiskáté („én bombákat akarok robbantani az emberek fejében”) inkább idegesítő agymosás, mintsem meggyőző vagy elgondolkodtató érvek halmaza. Azt értjük, hogy miért kulcsfontosságú az amúgy könyvkiadó Böse furcsa humanizmusát indokolni és felépíteni – igazából az ő döntésén múlik a harc hevében, hogy nem hal meg még több túsz –, csakhogy sem Brühl, sem Pike játéka nem elég ahhoz, hogy valódi, sokoldalú, érzékeny figurákká váljanak. Mintha az események túszai lennének, és nem azok alakítói, sőt felelősei. Halálukkal nem jár semmiféle megrendülés, inkább csak tudomásul vesszük, mint a tavaszi menetrendváltozást.

A 7 vérfagyasztó nap alapos és körültekintő film, ha az események hitelessége felől nézzük, ám minden erőlködése ellenére sem lesz belőle igazi dráma: nem tudunk meg többet sem életről, sem halálról, sem a sokfelé kanyargó, egymást kioltó emberi igazságokról. Kicsivel több, mint egy híradó, és jóval kevesebb, mint egy katarzissal járó műalkotás.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek