Company Wayne McGregor: Autobiography / Trafó, BTF 2018
2018.05.29.

Önmaga megismerésére azóta próbál módszereket kidolgozni az ember, amióta öntudatra ébredt. Elmélyülés, meditáció, transzállapot, a szélsőségek megtapasztalása, közösségi és egyéni megoldások mind szerepelnek a palettán. Akár a test felnyitásáról és egyre apróbb részecskékre darabolásáról, akár spirituális útkeresésről van szó, a kérdések mindig ugyanazok: kik vagyunk, miért történtek velünk dolgok a múltban, és mit tartogat a jövő? Wayne McGregor saját genetikai állományának feltérképezésével és színpadra állításával keresi a választ. DOHY ANNA KRITIKÁJA.

Az Autobiography önéletrajzírás, amelyhez a koreográfus a saját géntérképéből generált sorozatok alapján készített 23 táncjelenetet. Az előadásban ezek közül láthatunk minden este véletlenszerűen kiválasztott 15 darabot -- ha jól számolom, ezek szerint összesen 641 171 050 071 552 000 variációja létezhet az előadásnak, hacsak nincs mögötte turpisság. Vagyis nagyon kicsi az esély rá, hogy kétszer pontosan ugyanazt a variációt lássa a közönség. Minden táncjelenet egy-egy életesemény, életösszetevő címét viseli, melyeket összeolvasva egy töredékes életrajz narratíváját kapjuk. A jelenetek zenei hangulata és a mozgásanyag dinamikája változatos képet mutat, de az előadást egy stilisztikai egységgé kovácsolja a szigorúan balett alapú tánc.


Csepegő, sötét, őserdei szólóval indult az általam látott est. A táncművész kapkodó, szétszóródó mozdulatsorokat fog össze bravúros precizitással. A szimmetria és az ismétlések teljes hiánya ellensúlyozza a jelenet dinamikai egyhangúságát, így a mozgás az akrobatikus gesztusok ellenére is ösztönössé, természetessé válik. Rövid átmenet - és a kijelzőn feltűnő cím - vezeti át a nézőt egyik jelenetből a másikba: két táncművész eleven duója következik lendületes, ritmikus zenére. Noha egy-egy jeleneten belül a dinamika állandó szintet tart, az előadás csapongó könnyedséggel vált lírai hullámzás és harcias energiakitörés között. Az Autobiography nem áll össze egy végigkövethető történetté, viszont bővelkedik kiemelkedő pillanatokban: a testek, a fények, a mennyezet geometrikus fémszerkezete tanúságot tesznek az alkotás szépségéről, amelynek a szigorú profizmus ad keretet.

A balett rögzített elemekből álló formarendszere szinte írásjelekké, kódokká tömörödve jelenik meg a színpadon. Kód és kódolt határán mozog a koreográfia - a hagyományos mozdulatok és azok különféle mutációi egyszerre képviselik a genetikai rendszert és az általa leírt személyiséget. Maguk a táncművészek is jellemezhetőek ezzel a kettősséggel: emberi lényként állnak színpadra, miközben jelenlétük annyira személytelen, hogy szinte megvalósulni látszik a Craig-féle übermarionett utópiája. Csupán fogaskerekei, üres alkatrészei egy náluknál nagyobb egésznek, amelyben kiteljesedésüket a rájuk szabott feladat tökéletes végrehajtásával érik el. Nem zavarják meg a kivitelezés precizitását holmi előadói érzelmek, hiszen a darab nem róluk szól - a táncosok feladata csupán a szerző-író-koreográfus személyiségének, legbelső lényegének megjelenítése, felszínre segítése. Mintha nem is csoportos koreográfiát, hanem szóló előadást látnánk - a koreográfus magánmitológiája megtöbbszöröződve, de egy egységként jelenik meg a tíz táncművész testében.

Fotók: Trafó
Fotók: Trafó

Akárcsak egy törzsi transz-rituálé esetében, a közösség itt is a táncon, a koreografált rítuson keresztül segíti hozzá az egyént a vágyott lényegi megmutatkozás állapotához, melynek elérésével nemcsak az egyén, de a közösség is választ remél kapni a mibenlétével kapcsolatos kérdéseire. Csakhogy a sorrend itt pont fordított: nem a válaszok elérésének reményében táncolnak, hanem már maguk a megkapott válaszok írják a koreográfiát. A kérdés már nem az, hogyan jutunk hozzá a válaszokhoz - a genetika rövidre zárta és deszakralizálta ezt az utat - hanem az, hogy mit kezdünk a megszerzett tudással. A tánc oda szorul vissza, ahol a tudománynak már nincs hatalma: a kényelmetlen kérdések, a hit, a tagadás területeire. Megérthető-e az, amit megismerünk? És ha megértjük önmagunkat, vajon meg is szeretjük? Isten tényleg programozó volna?

Wayne McGregor nem áltat azzal, hogy a válaszok megtalálhatóak. Koreográfusi nyelvezete a kérdések meglétének puszta tényéből építkezik, de az előadás kereteit nem korlátozzák le a tudományos megfigyelések vagy lételméleti problémák. A tánc az marad, ami volt: művészet. Megtartja a tudományos válaszkeresés kényszerével szemben a válasznélküliség szabadságát, még ha ez azt is jelenti, hogy kiegészítő fülszövegre, magyarázó megjegyzésekre kell támaszkodnia a kiindulási pontként szolgáló gondolati anyag közvetítéséhez. Való igaz, az előadás koncepciója nélkül a tánc önmagában sokat veszíthetett volna telítettségéből -- de a koreográfus mégis eléri, hogy a színházból hazafelé menet a néző elgondolkozzon, vajon milyen lehet a ma este kimaradt 8 jelenet? A kíváncsiság felkeltésénél pedig aligha kívánhat magának egy kortárstánc-előadás nagyobb sikert. 

Az előadás adatlapja a Trafó honlapján itt található. 

Szerző: Dohy Anna