Elena Ferrante: Nápolyi regények
2018.05.09.

Nápolyban vagyunk, de Ferrantétól senki se várjon a filmekből ismerős, idillire színezett Nápoly-képet. Nincsenek nagy családi ebédek, kedélyes beszélgetések, nincs mandolin és „O Sole Mio”. Az író tudatosan száműzött a regényeiből minden efféle romantikus klisét.TODERO ANNA RECENZIÓJA.


„FerranteFever”, azaz „Ferrante-láz” – ezzel a hangzatos névvel illeti az angolszász sajtó az Elena Ferrante könyvei iránt világszerte tapasztalható hatalmas érdeklődést. De vajon minek köszönheti az olasz írónő, hogy pályakezdése után nagyjából húsz évvel valóságos világsztár lett? Nem sok olasz szerzőnek adatik meg ilyen nagy siker. Utoljára talán Umberto Eco volt az, aki intellektuális történelmi thrillerével, A rózsa nevével, majd utána még számos regényével ekkora figyelmet keltett. A két eset között van bizonyos párhuzam, még ha első látásra nem is szembeötlő. Mind Eco, mind Ferrante sajátos személyiség. Umberto Eco már világhírű tudós, a szemiotika professzora volt, amikor regényírásra adta a fejét. Elena Ferrante pedig maga a titokzatosság: hivatalosan csak annyit tudhatunk róla, hogy olasz, és hogy álnéven ír. (Érdekes paradoxon, hogy Ferrante ezzel az elszánt és következetesen végigvitt rejtőzködéssel bizonyos értelemben megannyi önmutogató celebnél nagyobb ismertségre tett szert.) Bár a közelmúltban egy olasz újságíró bejelentette, hogy megfejtette a titkot (szerinte Ferrante valójában Anita Raja műfordító, szerkesztő, egy ugyancsak ismert – és nem mellesleg nápolyi – olasz író, Domenico Starnone felesége), sejthető, hogy az író személyét körbelengő rejtély nagyban hozzájárult az átütő sikerhez – önmagában azonban kevés lett volna. Ehhez Elena Ferranténak meg kellett írnia egy nagyszerű és nagyszabású regényfolyamot, amelyet nálunk az angol kiadások nyomán a Park Kiadó is Nápolyi regények címen jelentet meg Matolcsi Balázs fordításában.
 
Mint említettük, Ferrante pályakezdése jóval korábbra tehető. 1992-ben jelent meg első regénye, a Tékozló szeretet (magyarul a Magvető jelentette meg 2009-ben; mindhárom korábbi Ferrante-regényt Balkó Ágnes fordította), majd ezt követte 2002-ben az Amikor elhagytak (Magvető, 2005) és a Nő a sötétben (Magvető, 2008). Mindegyik regény a női lét sajátos aspektusait dolgozza fel: az anyaságot, annak minden ellentmondásával, a válás utáni magárahagyatottságot, az anya-lánya kapcsolatot. Erőteljes, kíméletlenül őszinte, már-már brutális, olykor kifejezetten naturalista szövegek ezek. Olyan tükröt tartanak az olvasó elé, amelybe nem könnyű belenézni. Aki megbirkózott velük, nehezen felejti őket.
 
Az első három könyvhöz képest a Nápolyi regények világa valamivel szelídebb, olvasóbarátabb, ugyanakkor jóval komplexebb is. Két barátnő párhuzamos élettörténetét ismerjük meg a tetralógiából, akik más-más életstratégiát követve próbálnak kitörni a telepnek nevezett szegénynegyed fullasztóan szűk világából. A regények narrátora Elena, becenevén Lenú, aki a tanulás, az értelmiségivé válás rögös útját választja. Gyűlölve szeretett barátnője, az elragadó, vibrálóan izgalmas Lila viszont bármilyen okos, tehetséges, hibátlan ízlésű, inkább korán férjhez megy, hogy egy jómódú kereskedő feleségeként szabaduljon ki a nyomorból. Az első kötet, a Briliáns barátnőm a két lány gyerekkorát dolgozza fel, a második kötetben, Az új név történetében pedig nagyjából húszas éveik elejéig jutunk el. A második kötet végére – itt tart jelenleg a regényfolyam magyar kiadása – Lenú pályája felfelé ível, Lila élete pedig zsákutcába kerül. 


Bár a Nápolyi regényekben Ferrante kissé finomabban bánik hőseivel (és az olvasókkal), mint korai műveiben, azért itt sem kíméli őket. Minden érzelmet, minden lelki rezdülést szinte mikroszkóppal vizsgál meg, és megmutat minden fonákságot: a barátság, a szeretet, a rokoni kapcsolatok mögött rejlő irigységet, hiúságot, önzést. Az első három regényhez képest az is újításnak számít, hogy itt jóval hangsúlyosabb a társadalmi-történeti aspektus. Bár nem ez áll a középpontban, Olaszország történelmének több évtizedét is végigkövethetjük, különösen a nők társadalmi szerepének változásán keresztül. 
  
Lenú és Lila körül egész embertömeg örvénylik, a telep lakói: rokonok, szomszédok, barátok, iskolatársak, tanárok, és valamelyest az ő élettörténetükbe is bepillanthatunk. Nápolyban vagyunk, de Ferrantétól senki se várjon a filmekből ismerős, idillire színezett Nápoly-képet. Nincsenek nagy családi ebédek, kedélyes beszélgetések, nincs mandolin és „O Sole Mio”. Az író tudatosan száműzött a regényeiből minden efféle romantikus klisét. (Mint egy újságcikkében kifejtette: az olaszokkal kapcsolatos sztereotípiákról sem érzi úgy, hogy érvényesek lennének rá. Olaszságát elsősorban az anyanyelve jelenti számára.) Ferrante amúgy is mindig sötét – korai regényeiben már-már túlságosan is komor – színeket használ. A Nápolyi regények szereplői között is nehezen találnánk olyat, aki egyértelműen szimpatikus lenne. Ferrante figuráinak végletes érzelmei többnyire negatívak: az író a szenvedés, a gyűlölet, az ellentmondásos érzelmek bemutatásakor van igazán elemében. Könnyedséget, önfeledt felszabadultságot, humort hiába is keresnénk regényeinek súlyos szenvedélyektől terhelt világában.
 
Claudio Magris egy esszéjében „kellemetlen író”-nak nevezi – nem elítélően, csupán leíró jelleggel – azokat a szerzőket, akik „rákényszerítik az olvasót, hogy keljen át a lét sivatagain, és közben nem fogják a kezét, nem segítik, hogy elkerülje a futóhomokot (…) ahelyett, hogy panorámás erkélyre invitálnák, ahonnan nyugodtan szemlélhetné a poklokat, a mélységeket anélkül, hogy az elsüllyedés veszélye fenyegetné”. Magris többek között Emily Brontë-t, az Üvöltő szelek szerzőjét sorolja az ilyen „kellemetlen” írók közé. Azt hiszem, bárki legyen is Elena Ferrante, ő is közéjük tartozik. És bár nem volna jó, ha az irodalom csupa ökölcsapásból állna, kellemetlen könyvekre nagy szükségünk van, különösen ha olyan színvonalas, nagy nyelvi tudatossággal megalkotott, mégis rendkívül olvasmányos könyvekről van szó, mint Ferrante regényei. Biztos, hogy a világsikerben ennek a különleges írói habitusnak is nagy szerepe van.
 
Ami pedig a Ferrante-lázat illeti, az rövidesen minden bizonnyal még magasabbra szökik majd, idén ugyanis az HBO és az olasz köztelevízió, a RAI koprodukciójában elkezdik forgatni a Nápolyi regényekből készült tévésorozatot, amely várhatóan 2019-re készül el. A hagyományos történetmesélés látszólag valóban megfilmesítés után kiált, de hogy az elsősorban belső történésekre építő Ferrante-regények végletesen pontos lélekrajzából mi jut el a képernyőre, azt egyelőre nehéz elképzelni. Mindenesetre a titokzatos író diadalmenete folytatódik.
Szerző: Todero Anna
Szerző:  Elena Ferrante,  Cím:  Briliáns barátnőm,  Cím:  Az új név története,  Kiadó:  Park Kiadó,  Kiadás éve:  2016., 2017.,  Oldalszám:  341, 460,  Ár::  3990 Ft