Az Óbudai Danubia Zenekar koncertje
2018.05.06.

Kitűnő és ambiciózus karmesterével, Hámori Mátéval az Óbudai Danubia Zenekar a klasszikus zeneirodalom egyik legnagyobb fájába, Beethoven Missa Solemnisébe is belevágta a fejszéjét. Az eredmény pedig mindenképpen figyelemreméltó. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

A mű a zenekar „Modern Idők” fantáziacímű koncertsorozatának negyedik, „A szabadság mítosza” fantáziacímű koncertjén szólalt meg a Zenakadémián, április 26-án. (Miután a misének Beethoven már adott egy egyedi címet, mindebből jól látszik, hogy a címek hierarchiája elvileg tetszőlegesen bővíthető; érdeklődéssel tekintek a további fejlődés elébe.) A hangversenyen a Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba), illetve énekszólistaként Kolonits Klára (szoprán), Kálnay Zsófia (mezzoszoprán), Megyesi Zoltán (tenor) és Bakonyi Marcell (basszus) működött közre.
 
Hámori Máté
Hámori Máté
A Zeneakadémia nagyterme nem kifejezetten ideális a darab előadóinak, hangtömegének és egész monumentalitásának befogadására. Ám még a mai közönség nagy része is a Müpa előtti korban szocializálódott, és így evidencia számára, hogy a Zeneakadémiára, így vagy úgy, minden befér. Így viszont sok mindent egy csöppet túl közelről hallunk, kisebb gyarlóságok derülnek ki, amelyeknek tulajdonképpen fel kellene olvadniuk az összeérlelődő teljes hangzásban – csak éppen ez az összeérés nem valósul meg tökéletesen, kellően tágas tér hiányában.
 
A Kyrie tétel azt mutatta, hogy a fegyelmezett és meggyőző összjáték ellenére a nagyméretű zenekar nem mindig érte el a perfekciónak az utóbbi időben tőle megszokott igen magas fokát: akkordok nem szólaltak meg egészen egyszerre, fúvósok hangjai nem kezdődtek puhán és erőlködés nélkül, ilyesmi. Ugyanakkor a Nemzeti Énekkar kiváló formát mutatott: technikai problémákat nem ismert, s egész gazdag dinamikai és színskálája torzításmentesen szólalt meg.
 
Hámori Máté minden elfogódottság nélkül, a legjobb értelemben vett rutinnal vezényelte és hatékonyan kontrollálta az előadást¸ s megvoltak az eszközei a legfelfokozottabb érzelmek és a legintimebb, leggyengédebb pillanatok tolmácsolásához egyaránt. A Gloria eksztatikus kezdése mindjárt meggyőzően bizonyította az elsőként említett végletet; majd a könyörgés végletes magányosságát követően a „Quoniam” kezdető zárószakasztól feltartóztathatatlanul dübörgő fokozással érte el az „Amen” tetőpontját.
 
Nem állíthatnám, hogy egy-egy pillanatra nem éreztem kissé kiabálósnak mondjuk a férfikart, vagy nem éreztem a zenekar csinnbummjait némileg harsánynak. De – azon túl, hogy minderről azért igazán csak egy adekvát térben lehetne végleges véleményt mondani – a harsányságot utólag minden esetben igazolta az, ahová vezetett; ráadásul valamiféle nyerseség egyáltalán nem idegen Beethoven egyéniségétől, különösen olyan, transzcendenciába hajló kései művei esetén, mint mondjuk a 9. szimfónia, a Hammerklavier szonáta vagy a Nagy Fúga. Úgy is felfoghatjuk tehát, hogy Hámori Máté nem misztifikálta a darabot, hanem olyannak mutatta meg, amilyen.
 
Kálnay Zsófia
Kálnay Zsófia
És persze volt részünk sok minden másban, finom és megrendítő élményekben is. A Credóban elkényeztettek bennünket a szólisták is: Kálnay Zsófia remek Gloria-beli szólója után most Kolonits és Megyesi szárnyaló éneklése volt szívhezszóló az „Et incarnatus est” szakaszban. De Hámori és a kórus is kitett magáért a „sepultus est” és az „Et resurrexit” világrengető kontrasztjának megformálásával. Mindezek nyomán megkockáztatom azt a megfogalmazást, hogy Hámoriék – a lehető legpozitívabb értelemben – egy népszerű Missa Solemnist mutattak meg, amely a hallgatótól nem kitartó munkát és odaadó figyelmet követel, hanem amely magával ragadja és megbűvöli. Nem is tudom, mikor hallottam – ha egyáltalán – úgy ezt a művet, hogy repült velem az idő az előadás folyamán.
 
S az emlékezetes pillanatoknak a Gloriával még nem szakadt vége: hátra volt még a Sanctus a maga különös és egzaltált „Hosanná”-jával, majd a darab csodája, a Benedictus a végtelen nyugalmú hangszeres bevezetővel és a nagyszerű hegedűszólóval, s Kolonits Klára megrázóan szép égre törő skáláival.
 
A kontrasztokban és zenei eseményekben rendkívül gazdag Agnus Dei is arról tanúskodott, hogy Hámori nem a darab idegenségeire, hanem a természetes retorikájára koncentrált, s mutatott meg egyaránt meggyőzően mindent a személyes fohásztól – Kálnay és Megyesi csodálatosan hajlékony előadásában – a beteljesedett hit ujjongásáig.
Szerző: Malina János
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2018. április 26.