Hang nélkül
2018.05.03.

Az év horrorszenzációja valóban szenzációs horror. Ha nem is néma, de csendes és feszült paramaraton: mintha Chaplin rémisztgetne az Aliennel. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Ha listába kéne szedni, mi jó történt tavaly a filmvilágban, alighanem az első helyre húznám, hogy az intelligens horror visszaszivárgott a hétköznapjainkba. Végre már nemcsak a nagymamák padlásra hányt terrorbabáival meg a Marilyn Mansonra sminkelt démonokkal hozzák ránk a frászt Hollywoodban, hanem a közéjük csempészett gondolatokkal is – és ezt a nézők a zsebükbe nyúlva honorálják. Stephen King gonosz bohóca minden rekordot megdöntött az ősszel, amit horrorfilm megdönthet, és a pénzügyi mellé a presztízssikerek is felsorakoztak, amikor az idei Oscar-gála – jóindulatú túlzással – a horrorról szólt, hiszen a Tűnj el!, amiben nem is a gonosz volt a félelmetes, hanem az, amit az udvarias rasszizmusról állított, díjközelbe került, és ha tündérmesébe bújtatva is, de a legjobb filmnek járó Oscart pedig egy echte szörnyfilm vihette haza.

Úgy tűnik, a blockbusterek várospusztítós, mindentlezúzós zajában az eredeti horrorfilmek jelentik az alternatívát a szórakozni vágyó közönségnek, mert egyszerre tudnak elgondolkodtatni, mondani valamit a társadalmunkat átható és a privát tragédiáinkat kísérő félelmekről, és a szabályok áthágásával szokatlanul hatásosan borzongatni. Mint most a Hang nélkül, a legújabb horrorszenzáció a tengerentúlról, ami a megveszekedett fanoknak is meg tudja dobogtatni a szívét egy-két meglepő húzással, hiszen az elmúlt évek érdekesebb rémfilmjeihez, a Babadookhoz, a Valami követhez, vagy a Nyershez hasonlóan ez is a saját szabályai szerint játszik horrorosat, és a zsigeri paráztatáson felül is szól valamiről, többek között a csődöt mondó kommunikációról, de még inkább a szülők szorongással teli küzdelméről, hogy megóvják, felneveljék és kiengedjék a gyilkos vadonba (végső soron: az életbe) gyerekeiket.

Szóval, adva van egy család, és adva egy apokalipszis, ami során nem szagra vagy mozgásra, hanem hangra érzékeny űrlények lekaszálják a Földet, és ebből az eredeti alapötletből John Krasinski, aki színészből (A hivatal) harmadik filmjére (az első kettő felejthető) ügyes kezű rendezővé érett, egy igencsak feszült és – nem túlzás – megható szörnyfilmet hozott ki. Itt minden zajforrás, pisszenés, tüsszentés, puffanás a halál ígéretét hordozza, és ez az első pillanattól olyan feszültséget élez a filmbe, amit még horrorban is ritkán tapasztalunk. Ez az egyszerű, de zseniális koncepció az elkoptatott húzásokat, a szellemházakban megunt padlónyikorgást, a szőkenős horror velőtrázó sikolyait is új erővel ruházza fel – a Hang nélkülben még a kevésbé eredeti megoldásokat is frissnek, szellemesnek hatnak. A jumpscare korában csendhorrorral borzongatni egyébként is szimpatikusan pimasz húzás, de Krasinski ezt a lejáratott ijesztgetést is rehabilitálja, amikor természetességet kölcsönöz neki: itt a hangokat nem kell csutkára tekerni Dolbyban, mert az átható csendben amúgy is kilyukasztják a fülünket, és mesterkélt effekteket se szükséges hozzájuk keverni, mert a többségük vagy egy emberi balesetből, vagy a háttérben ólálkodó űrlényektől származik.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Elegáns, hatékony horror a Hang nélkül, pedig John Krasinski egyetlen horrorfilmet se látott életében, mielőtt a forgatási gyorstalpalón végig nem nyálazta a Nosferatutól A cápán át a Babadookig a horrorfilmtörténetet, de talán épp ezért kerüli magától értetődően a közhelyeket: amúgy se tudná, hogyan kell jól használni őket. Őt nem izgatja, honnan jöttek az alienek, hogyan gyalulták le New Yorkot meg Washington Cityt, és milyen pátoszosat szavalt az elnök, amikor kirobbant az invázió, hanem rögtön a 43. napon, a kihalás után izzítja be a sztorit, hogy a poszt-apokaliptikus horror sallangjait lehántva a családra fókuszáljon, és arra a gyásszal, megbánással és talán néma vádaskodással teli dinamikára, ami a két szülő, plusz a siket lányuk és az ijedős fiuk hétköznapjait mozgatja.

És ettől lesz a Hang nélkül több egy hátborzongató szörnyfilmnél, mert ha maguk a rémek nem is nemesülnek metaforává, a világvége utáni helyzet nagyon is: a gyerekét féltő szülő örök félelmei öltenek testet abban, hogy ebben az ijesztően lenémított közegben bármilyen apró mulasztás a kölykök életébe kerülhet, és akkor már tényleg, de tényleg semmi értelme nem marad a túlélésnek, ha az ember nem tudja megvédelmezni a családját. Ez a gyerekféltés pedig akkor is katartikus pillanatokban csúcsosodik ki, ha Krasinski túl nyomósan ad hangot a gondolatainak. A Hang nélkül egyébként is kénytelen engedményeket tenni, amiért fellazította a hollywoodi stúdiórendszer kötöttségeit, és dialógusok helyett szinte kizárólag képekben fogalmaz, és emiatt néha bizony túlkompenzál, túlzenél és szájba rág dolgokat.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Már csak ezért sem tökéletes film, logikai bakik is gáncsolják, amik megengedően kezelik a játékszabályokat (vö. a gabonasiló és az autó ellenálló képességét), és a szörnydizájn sem túl eredeti: aki nézett már farkasszemet Demogorgonnal a Stranger Thingsben, az távoli ismerősként üdvözölheti majd a szirompofát, pedig hát egy rémfilmben épp az ismeretlentől, a teljesen idegentől kéne rettegnünk. Ám feledteti ezeket a hibákat a minden sarokba bekúszó feszültség, és a kiemelkedő(en hiteles) színészi játék (a siket lányt egy siket színésznő, Millicent Simmonds játssza, a házaspárt pedig a valóságban is házas Krasinski és Emily Blunt, pár hónappal azután, hogy megszületett a második gyerekük), és így az erőben beálló apróbb egyensúlyzavarok sem zökkentenek ki a filmélményből. Arra csak a nachost rágó vagy a tavaszi pollenszezonnal megvert mozinézők lesznek képesek: ebben a filmben egy rosszkor elsütött krákogás vagy a kitartóan ropogtatott rágcsa bármilyen bakinál hatékonyabban gyilkolja a hangulatot.

Fura élmény a Hang nélkül, mert a vászonra és a nézőtérre kényszerített csendben az ember mélyebben azonosul a zajoknak kiszolgáltatott családdal, de közben rendkívül öntudatossá is válik, hogy ő maga se pisszegjen a vetítés alatt, ebből pedig egy gyönyörű paradoxon: távolságtartó, mégis roppant intenzív filmélmény születik. És persze megfogan a kikerülhetetlen gondolat is, hogy ezt a filmet nem otthon, és végképp nem laptopon, hanem csakis moziban érdemes nézni. Popcornmentes, kólátlanított moziban. De moziban.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található. 

Szerző: Soós Tamás
Címkék: Mozipremierek 2018