Lőrinczy Attila: Balta a fejbe / Pesti Magyar Színház
2018.05.08.

Horváth Illést a darabból nem a sötét háttér érdekelte, hanem a szintén sötét előtérben mozgó fiatal generáció. Róluk rendez – nekik. STUBER ANDREA KRITIKÁJA.

Lőrinczy Attila Balta a fejbe című drámáját húsz évvel ezelőtt ismerhettük meg, Máté Gábor rendezte az ősbemutatóját a Kamrában. (Egy évvel később Kaposváron is színre került, Réthly Attila vizsgájaként.) A mű eredetisége abban állt, hogy a szerző kortársi módon közösködött Shakespeare-rel. A Balta a fejbe cselekménye, személyzete és szerkezete elsősorban a III. Richárdra utal – ott van például a temetést követő Richárd-Anna jelenet (allúzió a szerelem – mondhatnánk), de további Shakespeare-darabok is beúsznak a képbe. Hogy egyebet ne mondjunk: főhősünk találkozik és trafikál az apja szellemével, sőt talán Ciprust is azért említik meg a szereplők egy tavalyi nyaralási flörtre hivatkozva, hogy hátha majd megfojt valaki valakit. De bátran elasszociálhatunk Spiró György Csirkefejéig is, hiszen ki tudja, nem a Vénasszony ásta-e el azt a macskát, amelynek koponyáját a temetni jött nők előkotorják a földből.
 
Vilmányi Benett
Vilmányi Benett
A Lőrinczy Attila által használt drámai forma nagy, miközben a szereplők egyre feltűnőbben kis jellemek. Generációs szakadék tátong a hősök között – amit szépen kifejez az idősebbek és a fiatalok eltérő nyelvi regisztere is. Ugyanakkor becsapós lehet ez a különbség, hiszen a szülők és a nagyszülők által használt patetikus-poétikus retorika (zengő érctől, pengő cimbalomtól, „sűrű vérzivatar közelg, és a fogaknak vad csikorgatása”-ig) nem feltétlenül jelent magasabb rendű ethoszt, nemesebb magatartást vagy jobb emberi minőséget, mint a fiataloké.
 
A művet önmagában a formai játékossága talán nem teszi kiemelkedővé, de a kilencvenes évek végi jelentkezésekor erősítette jelentőségét a közeg, amelyet felmutatott. A rendszerváltás után kinövő újgazdag vállalkozói réteg képviselőit láttuk megelevenedni a színen, a családi viszonyaikkal és viszályaikkal, a szórakozásaikkal, a heppjeikkel, az érzelmi defektusaikkal. A darab e vonatkozásban most, a 2018-as pesti magyar színházi bemutató idején légüres térben látszik mozogni. Egyszerűen hiányzik mögüle a társadalmi, közéleti kontextus.
 
Lehet, hogy húsz évvel ezelőtt készséggel és tisztességet meg nem kérdőjelezve elhittünk egy olyan vállalkozást, ami akkor is jól megy, ha a családi bizniszt vivő, középkorú férfiak épp meghaltak, és senki nem tartja a frontot. „Úgy megy a Globe, mint az ágyba szarás, kábé havi húsz milka jön be tisztán” – mondja az 1998-as szövegváltozat, de a bevételi összeget mostanra a Magyar Színház és az infláció száz millára emelte. Ráadásul ahol az ifjú Ricsi az apjára emlékezik, ott belekerült a jelenlegi verzióba pár új sor: „Kiscsákó voltam, kivitt a ligetbe, / az építkezésre, a bosszok közé,/ fejembe nyomták a sárga sisakot”. Ebből arra következtethetünk, hogy az építőiparban gazdálkodó-gazdagodó cégről van szó. Márpedig az a köztapasztalat, hogy ebben a szektorban ma nem lehet megbízhatóan sikeresnek lenni tisztán piaci alapon. Hiszen a források és a megrendelések állami, uniós, tenderes, pályázatos utakon jönnek, vagy legalább a telek az önkormányzattól esik le. Tehát óhatatlanul odaképzelünk a jól menő vállalkozócsalád mögé egy politikai hálót, kapcsolatrendszert, beépültséget, amit azonban a mű nem sejtet és az előadás sem érzékeltet.
 
Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.
Ezt a hiányt azonban ne rójuk fel Horváth Illés rendezőnek, akit a darabból talán nem a sötét háttér érdekelte, hanem a szintén sötét előtérben mozgó fiatal generáció. Róluk rendez – nekik. Érezhető, hogy Horváth Illés a maga erőteljes hatásokkal dolgozó, markáns képeket láttató és összefogó képességet mutató első rendezői munkáival meg tudja szólítani a fiatal nézőket. Bár, hogy mit mond nekik az előadásaival, ez ügyben a magam részéről bizonytalanul tapogatózom.
 
A formai elképzelés az, hogy a Balta a fejbe előadását a nagyszínpadon játsszák, de a közönség nem a nézőtéren ül, hanem a színpad hátsó részében felállított széles tribünön. A színházi tér tehát nagyobb, mintha a Sinkovits Imre Színpadon lennénk, de kisebb, mintha a zsöllyében foglalnánk helyet. Félkamarásított verzió. (Ugyanakkor némely ponton megtapasztalhatjuk – főleg amikor a színészek háttal állva alig érthetően beszélnek –: akusztikailag mégsem arra találták ki a nagyszínpadot, hogy a szereplők előrefelé mondják a szöveget, mi pedig a hátuk mögött füleljünk erősen.)
 
A Pater Sparrow tervezte díszlet három hangsúlyos elemet tartalmaz. A rivaldánál látható, hosszú sorban felhalmozott lomok térelválasztóként működnek a játéktér és az eredeti nézőtér között. A kifigyelhető tárgyak közül – úgy mint kád, autógumik, mosogató, olajoshordók, egyebek – egy hatalmas szoborfélfej tűnik fel, amelynek szemére olykor zöld fény vetül. Akár egy monokli, jelzi az ember(iség) nyolc napon túl gyógyuló sérülését. Feljebb csillogó, mintás, szürkés revüfüggöny-féleség lóg, amely néha zöld vagy piros fényt kap, s ilyenkor a mintázata úgy hat, mintha „minden összetört” volna. A harmadik darabja a díszletnek egy kerekes építkezési állványzat, amelynek emelete Ricsi szobájául szolgál, de a halott is innen bámészkodik. Tehát a színpadkép vertikálisan nem különít el sem ideátot és túlvilágot, sem nemzedékeket. 
 
Magán a nézőtéren is zajlik valami, az onnan feltekergő füstből ítélve víziók mutatkozhatnak a zsöllyében, ezek azonban a színpadi tribün bal oldali részéről sajnos nem láthatóak. Még úgy sem, ha kíváncsiságunkban felállunk és durván behajolunk a szomszédaink elé. Érdekes egyébként, hogy Horváth Illés első rendezésénél, a Zsámbékon színre vitt Köztársaságnál is előfordult ugyanez, hogy a nem középen ülő nézők népesnek mondható csoportja kimaradt a minden bizonnyal hatásos látvány egy részéből.
 
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
A Magyar Színház Balta a fejbe-bemutatójának legfőbb érdeme, hogy érdekes és ígéretes színésztruppot állított a rendező a darab szolgálatába. A Richárdot játszó Vilmányi Benettet tavaly megismerte az ország a Terápia-sorozatból, s az ottani lenyűgöző debütálásából óhatatlanul magával hozza a figura dacos keménységét és erejét. Tehát itt tulajdonképpen a főszereplő lelkialkati puhányságért kell megdolgoznia, s derekasan el is végzi a feladatot. Mellette alsóbbrendű cimborája, Buci még haszonlesőbb, mint az eredetiben. Takács Géza kicsit elrajzolja ezt a flaszterhuszárt, élvezettel és élveznivalóan. Csarnóy Zsuzsa Erzsébete, a bánatos anya belekövesedett a veszteségekbe; férje és gyanúsan szeretett öccse nincs már, s a fiához sem talál semmilyen érzelmi utat. (Mondjuk nemcsak az oldalsó nézőknek, de a színésznőnek sem kedvez a díszlet, amikor a fiával való utolsó jelenetében az állványzat aljában ül, rácsok-csövek-vasak közé bedugva, színes infúziós zacskók által is takarva.)
 
A család idősebb generációját képviselő Anyika-Apika kettős szerepében Hámori Ildikó és Kovács Zsolt mindenekelőtt nagyon szép pár. Két ősz hajú, kecses, sikkes ember. Felszínesen érintkeznek egymással és az ügyekkel. Kovács Zsolt Apikája a puskájával és a gyereke hamvaival – amelyeket csillámló koponyaurnában őriznek, majd a kiborulás után összesöpörgetnek, ő pedig a kávéjába kanalazva fogyasztja fia maradványainak maradványait – bonyolult futóbolondnak látszik. Móga Piroska gyönyörű, dekoratív Annája – a Gálvölgyi Anett és Miovác Márton tervezte pikáns gyászruhájában – kifejezetten veszélyes nagymacskának hat. Richárd ezúttal kap vele egy éjszakát, amelynek meghitt betétje, hogy felolvassa a telefonján leguglizott Anna örök-verset. A kabaréba is kihelyezhető bérgyilkos páros bájosabb, mint amennyire félelmetes. Kálid Artúr mikiegeres pólóban rajong a hókifliért, Gémes Antos gyöngéd szigorúsággal viszi őt rossz utakra, s együtt éneklik a Horváth János Antal dramaturgtól kapott rapszöveget: „Mi vagyunk a halál angyalai, Az éj tengerének kardhalai”. Csatlakozik hozzájuk kedélyben a Richárd apjának szellemét könnyed nonchalance-szal előadó Bede-Fazekas Szabolcs. A Kismargót játszó Gáspár Katáról nehéz mit mondani, miután őr csak a tapsnál lehet felismerni, hiszen egész előadás alatt takarja arcát a haja.
 
A nézőtérnyitás és a kezdés között eltelő időben Vilmányi Benett Richárdja egy erősen lehasznált szürke játékmackót babrál a színen. A mackó aztán földre kerül, és az egész első felvonás alatt ott hever. Kikerülik a játszók, talán csak Hámori Ildikó rúgja véletlenül odébb egy kicsit. A szünetben eltűnik, majd a második rész úgy indul, hogy Richárdnak felülről leeresztenek egy másik, barna, jóval nagyobb macit. Lehet, úgy kell érteni, hogy Richárd ment össze.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 
Szerző: Stuber Andrea