24. Lengyel Filmtavasz / Művész Mozi
2018.05.03.

A 24. Lengyel Filmtavasz megmutatta az ország filmművészetének rendkívüli sokszínűségét. ZALÁN MÁRK ÖSSZEFOGLALÓJA.

Lengyelország filmművészete évek óta aranykorát éli. Mindezt nemcsak a nemzetközi sikerek (például az Ida 2015-ös Oscar-díja), hanem a statisztika is alátámasztja: a régió legnagyobb országában tavaly ötven (!) hazai nagyjátékfilmet mutattak be, mely az évi lengyel átlaghoz képest (35-40 film) igencsak kimagasló. A filmtavasz szervezőinek volt miből válogatniuk és az idei szelekció makulátlanul visszatükrözte a kortárs lengyel film sokarcúságát: a nézők egyaránt találkozhattak háborús drámával és sci-fivel is.

2018 különösen fontos a lengyelek számára, hiszen idén ünneplik a függetlenség visszaszerzésének századik évfordulóját. A hosszú évtizedekig felosztott nemzet az első világháború végével ugyan visszanyerte önállóságát, a szabadságért azonban így is rendre meg kellett küzdenie a különböző elnyomó rendszerekkel szemben. A Lengyel Filmtavaszon vetített alkotások amennyire különbözőek, olyannyira hasonlóak is voltak: valamennyi film az egyén szabadságának megszerzéséről, a személyes jogok érvényesítéséről, a hősies, olykor önfeláldozó és kitartó helytállásról mesélt. Játszódjon az első világháború idején vagy a jövő Varsójában egy film, a kulcsmotívum ugyanaz: a hétköznapi embereknek mindig ki kell vívniuk szabadságukat és a boldoguláshoz való jogukat. 

A Lengyel Filmtavasz igazi ínyencséggel rajtolt: az elveszettnek hitt, de 2006-ban megtalált, majd később a Lengyel Nemzeti Filmarchívum által restaurált és digitálisan felújított Mania című 1918-as német némafilm nyitotta meg a mustrát, melynek rendezője a magyar Illés Jenő, főszereplője pedig a kor egyik sztárja, a lengyel származású Pola Negri. A melodráma illeszkedik a kor uralkodó, erőteljesen teátrális, kevéssé filmszerű formanyelvi megoldásai és mozgóképkészítési tendenciái közé (statikus beállítások, színpadszerű kompozíciók, kevés közeli), mégsem válik unalmassá, hiszen a látottak hangulatát jelentősen növeli a Czerwie együttes élőzenéje. A népszerű zenekar számos klasszikus némafilm (A kölyök, Metropolis, Nosferatu) képei alá komponált muzsikát, amely önmagában is élvezetes. Sikerük titka a műfaji változatosság: zenéjükben vegyülnek pop-rock, népzenei, de még a nyolcvanas évek hangulatát idéző synth-wave elemek is. 

Mint a legtöbb fesztiválon, néhány harmatgyenge alkotás itt is bekerült a programba. A kiátkozott (Wyklęty) vagy a Letépett kalász (Zerwany kłos) elsősorban nem sablonos formanyelvi kivitelezéseivel, hanem propagandisztikus hangvételével vált ki erős visszatetszést. A kiátkozottban a fiatal Franciszek bajtársaival együtt a második világháborút követő években az egykori Honi Hadseregből és más rebellis szervezetekből verbuválódott, antikommunista földalatti partizáncsapat tagjaként állandó félelemben él, folyton rejtőzködnie kell az ellenállókat az utolsó emberig kiirtani akaró állambiztonságiak elől. A főhős bujkálásainak követése a lengyel erdőkben önmagában nem hordoz izgalmakat, így a rendező személyes visszatekintésekkel tárja nézője elé, hogy vallatói hogyan verték félholtra, hogyan lett ellenálló, és veszítette el barátját a csaták folyamán, illetve szakadt el családjától. Konrad Łęcki rendező első filmjével az ún. „elátkozott katonák” előtt kíván tisztelegni, akik az óriási túlerő ellenére, az utolsó pillanatig küzdöttek (az utolsó ellenálló 1963-ban esett el a kommunisták elleni harcban), Franciszek személye pedig egymaga testesíti meg a kompromisszumot elutasító, kérlelhetetlen, a szabadságért és függetlenségért foggal-körömmel küzdő lengyel patriótát. A kiátkozott azonban korrekt emlékezetfilm helyett részrehajló, a túlzott hazafiságot propagáló, hatásvadász alkotás, melyben minden kommunista iszákos, permanensen káromkodó, érzéketlen vadállat. 

Hasonlóan elfogult a Letépett kalász című film, ami a hazafiság helyett a keresztény hitet propagálja, és állítja annak szolgálatába a filmet. Míg A kiátkozottban felbukkantak igényes akciójelenetek, addig Witold Ludwig alkotásának gyatra formanyelvi kivételezései olyan benyomást keltenek, mintha egy vallásos csatorna vasárnap délutáni tévéfilmjét néznénk. Az első világháború idején játszódó film – az ártatlan Karolina faluját megszállják az oroszok – szinte tobzódik a vallási szimbólumokban, alig találni olyan képkockát, ahol ne bukkanna fel egy feszület vagy keresztény ikon. A karakterek fájdalmasan egysíkúak és leegyszerűsítettek, mélyreható drámát nyomokban sem lelni, a sátáni külsejű orosz katonák pedig csak erőszakoskodnak és kegyetlenkednek, és akkor az aranyszínű búzamezőket simogató kéz látványáról még nem is szóltunk. Bosszantó film a Letépett kalász, mert a mélyen vallásos Karolina orosz katonákkal szembeni hősies ellenállása és vértanúhalála akár érzékletes darabja is lehetett volna a hit győzelmének az embertelenség felett, ám helyette audiovizuális közhelyszótárt kapunk.

E két alkotást leszámítva a fesztivál filmjei magas színvonalon reprezentálták a kortárs lengyel filmet. Közülük kiemelkedik Łukasz Palkowski harmadik nagyjátékfilmje, A legjobb (Najlepszy), mely annak a Jerzy Górskinak történetét meséli el, aki a drog- és alkoholfüggőség poklából évek alatt az Ironman Triatlon világbajnok győztesévé küzdötte fel magát. A rendező, miképpen korábbi, Lengyelországban nagy sikert aratott Istenek (Bogowie, 2014) című filmjével, most is jól bevált recepthez nyúl: közelmúltban játszódó, valós eseményeken alapuló, egy rendkívüli személyre fókuszáló sikertörténetet mesél el, melyet a lengyel nézők kitörő örömmel fogadtak, el is nyerte tavaly a gdyniai filmfesztivál közönségdíját. Jerzy (a fiatal lengyel sztárszínész, Jakub Gierszał alakításában) kicsapongó, felelőtlen életmódja miatt mindenét elveszíti. Hiába igyekszik szenvedélybetegségeiből kikecmeregni, a küzdelem nem egyszerű, a szó szoros értelmében saját démoni alakjával kell megküzdenie, de elszántságát végül siker koronázza. Palkowski filmje ugyan nincs híján elcsépelt kommerciális megoldásoknak (az igazi főhőst a film végén láthatjuk archív felvételeken), ugyanakkor sodró lendületű történetvezetése, elsőrangú formanyelvi kivitelezése, szerethető karakterei és frappáns dialógusai miatt emlékezetes alkotás. 

Lényegesen visszafogottabb, ám annál erőteljesebb A madarak Kigaliban énekelnek (Ptaki śpiewaja w Kigali). Krzysztof Krauze és felesége, Joanna Kos-Krauze műve illeszkedik a tragikus múltat feltáró lengyel alkotások igencsak előkelő sorába, noha témaválasztásuk nem országukra, hanem az 1994-es ruandai népirtásra, pontosabban annak következményeire összpontosít. A rendező házaspárt nem a genocídium elmondhatatlan mészárlásai, hanem annak fájdalmas feldolgozása érdekli. Az ornitológus Anna a biztos halál elől menti meg egy fiatal tuszi lány, Claudine életét és viszi magával Lengyelországba. Évek múlva térnek vissza Afrikába, hogy közösen próbáljanak megszabadulni a traumáiktól. A madarak… lassan hömpölygő ritmusa, szűk plánjai a feldolgozás nehézkes és személyes folyamatát tükrözik vissza, ám a film értékeihez nemcsak mérsékelt, a múlttal történő szembenézés fontosságát hirdető hangvétele, hanem a két színésznő (Jowita Budnik, Eliane Umuhire) parádés alakítása is hozzátartozik, akiknek jogosan ítélték oda a legjobb női alakítás díját a tavaly gdyniai fesztiválon. 

A Lengyel Filmtavasz izgalmas színfoltja volt Bodo Kox Ádám varázsdoboza című sci-fije, melynek helyszíne Varsó 2030-ban. A rideg, nyomasztó, szürke felhőkarcolókkal teleépített lengyel fővárosba érkezik meg főhősünk, Adam, aki új lakásában egy rádióba épített időgépet talál, melynek felfedezése gyökeresen felforgatja addigi monoton életét. A film hangulatos és ötletes darab, tucatnyi utalással klasszikus és kortárs sci-fikre, görög mitológiára és teremtéstörténetre. Noha a forgatókönyv feszesebb, illetve a karakterek jobb kidolgozást érdemeltek volna, erős atmoszférája, a jelen lengyel társadalom kollektív félelmeire (például a terrorizmusra) rájátszó története igazolja, akár a magyar nézők számára is, hogy a kelet-európai sci-fi gondolata korántsem képtelenség. 

A filmek adatlapja a Művész Mozi oldalán itt található. 

Szerző: Zalán Márk