A fecsegő potyautas 34.
2018.04.26.

Rám telefonált mom, lenne javaslata. Téma, kopasz kisfiam, témácska. Kezdte is mondani, gyep, ég, kapuk, tribün, szív, izom, lélek. Phu, mom, foci? SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Akarod-e, fecsegős gyermekem? Sokáig hallgattam, csapda-e. Mert különben a színház is mennyire szereti a focit, meg a foci is szereti a színházat, tkp. az is színház, csalások és gyönyörűségek, örömök és irgalmatlan boldogtalanságok színtere. 

Mondtam tehát, mommy, jó, én aztán igazán bármiről fecsegek, erről meg különösen jó szívvel, és pl., lám, Kiss Tibor Noé is milyen izgatott volt a Magvető Caféban – a regényei helyett! -, hogy mennyi az eredmény Liverpoolban. Üvöltöttek a sztriptízbár sztahanovistái szemben. Sokszor üvöltöttek. És az is igaz, hogy neves színházi rendezők írnak érdekes cikkeket labdarúgással foglalkozó blogokba, meg színészek, Béla, a Katonából is hogy nézi a meccseket, Szamóca. 


Jó, engem kicsit – nagyon – zavar, hogy mennyi pénzbe kerül. Á, nem hogy itthon. Hanem hogy globálisan. Mennyi egy ember ára. Egy haladó, sérülékeny, mélabúra, keserűségre, hajlamos ember ára, ez elkedvetlenít, és tudom, hogy a pénz, mint a kultúra ilyen-olyan terepét befolyásoló nagyszerű tényező egy ideig felemel, ringat is, csakhogy aztán beleromlik abba, és elrohasztja, amit addigalé tündököltetett. De jó. Különben a videóbíróról van szó. 

Mivel ebben a szerkesztőségben mindenki erősen sportpárti, mondhatom nyugodtan így is: fan!, mert szoktunk volt fogyókúrázni, izzadásig kirándulni, Jane Fonda hajpánt a szerk. ülésen, míg a vérbírálat tart, és bírják a lányok, fiúk a színházi stressz fekete mámorát, hát ezért is vállaltam el, hogy összevetem a valóságot a valósággal. Illetve még az ember is. Az ember, mint tényező. Szerintem különben a sport és a divat fasizálja az emberi testet. (A lelket is talán.) Lassan kibúvik a szög a sokat stoppolt zsákból. És tessék, milyen hamar belekerülünk egy többismeretlenes egyenlet szellemházába, ami éppúgy lehet szörnyű mennyország, mint édes pokol. 

Lehet, hogy világméretű hülyeség történt?! De akkora hülyeség, hogy a fal sem adja már. Ez pedig nem más, mint a korrektségre, az igazságra való, hogy így mondjam, látszat-törekvés. Kit érdekel az általános igazság? Van ilyen, Akutagava, római jog, egy rezsibiztos, mint Hamlet? Tehát látok valami balszerencsés, kínos, rossz eseményt színházban, moziban, olvasok valami irodalmat, és addig háborgom, mérgelődöm miatta, míg meg nem szeretem. Nagy a pofám, aztán meg, ja, bocs, szeretlek. Tudom, hogy tévedés. Tudom, hogy hiba a javából. Mégis arra jutok végül a maradék eszemmel, hogy ezt is, az elrontást, azt a balmozdulatot, azt a majdnem esztétikai vétekké roncsolódó kilengést milyen szépen csinálta. Hogy az kell nekem, az elrontott. A torzó, a hibás. A tökéletesben hol a kegyelem. Köszönöm szépen. 

Történt pedig, hogy egy külföldi labdarúgó mérkőzésen, és még ősszel, a bíró sporttárs váratlanul fölfüggesztette a játék menetét, az oldalvonal mellett elhelyezett képernyőhöz kocogott, és bár szöglet következett volna, határozottan vissza, a másik térfélre mutatott, hogy ott, a messzi távolban, emberi testek, pozíciók, fura fényviszonyok és bonyolult helyezkedések egykori – közelmúlti - relációiban rejtett, mégis tizenegyest érő szabálytalanság történt. Senki nem látta, de a videóbíró, ami egy bonyolult figyelő rendszer, igen. Hát tessék, visszaforgatunk, lett büntető, ha berúgják, gól. Az a helyes kifejezés, hogy értékesítették. Lett értéke. Szám lett. 

Ilyen szép, záporos tavaszi estéken engedek annak a közhelynek, hogy a színház a valóság, vagyis az igazság magasabb rendű, metaforikus artikulációja, amelyben a néző erőteljesebb megfogalmazásokhoz és fölismerésekhez juthat az életéről. Arról, mi történt vele. Mi történik. Mi az igazság. Miközben az igazság otthon van, a hálószobában, a pincében, a padláson, a kerti kútban rohad, de ez az igazság le van szarva, az kell neki, amit a színházban dugnak az orra alá. A színház a maga erejéből képes volt cizellálni a működését, hogy tehát elcsöndesítette, tiszteletre nevelte a produkcióba paradicsomot hajigáló, beleröfögő, belehorkoló, tüsszögő nézőt. Rend van odalent, csak a szünetben gyűlnek össze a ruhatárnál. Tiszteld meg a katarzist, gyermekem. Csak korrekten, ugye? Hanem mi köze ennek a fecsegésnek a videóbíróhoz, amit most vezetnek be szerte a világon, a kenguruk földjén, a németeknél, a világbajnokságon? 

Azt gondolom, hogy látszólag ez is olyan, mintha a korrektség ethosza mellett döntött volna a világ egy olyan játékban, ami minden lehet, csak korrekt nem. Csalás, hazugság, testfasizálás, szép. Egy labdarúgóbíróra olyan lélektani és fizikai nyomás helyezkedik magas szinteken, hogy azt elbírni már-már lehetetlen. A játékos csal, lop, hazudik, erőszakoskodik, bántalmaz, Cipolla, hozzáteszem, Schwartz Mici – is, és sokszor egy harmadosztályú balhátvéd nagyobb színész, mint Latinovits Zoltán. A tribün, na, azt meg már mondtuk. Mivel a valóság megmutatásának számtalan eszköze van, még a föld alól is kibúvik a prizma, úgy döntöttek, az utólagos kritikákat kizárandó ebből a szép, nemes játékból, bevezetik a videóbírót. Aki tudja a titkos történést, az igazságot. Na, most az érdekes, hogy ebben a fölgyorsított, nagyon pulzáló, hihetetlen hőfokon égő játékban ez egy dramaturgiai visszaforgatás, színházi, de legalábbis történetalakító gesztus. Igazi dramaturgiai puccs! Játék megáll! Várakozó álláspontra helyezkedik a világ, még a pereces is néz. Az az érdekes, hogy lesz felülírható a történet, a status quo visszarendezhető. Titok, alattomosság, rejtett garázdaság nem maradhat büntetlen, illetve igen, de sokkal kevesebb, mint a videóbíró alkalmazása előtt. Mondják.  

És mégis, mom, én ezt nem szeretem. Mintha egy színdarab mindig csak próba lehetne. (Mindig fölállhat, székeken ugrálhat, beledumálhat a rendező.) Valahogy úgyis el lesz rontva mindig, nem? Mert, ugye, az ember. Mert őt csak nem lehet kijavítani.