A fecsegő potyautas 33.
2018.04.20.

Csak azt akarom mondani, hogy én biztosan nem megyek el. De azért folyton az eszemben keringenek azok, akik elmentek. Köszönik, jól vannak a dán mosókonyhában, kefélik a budit az osztrák hegyi panzióban, hósipkás svájci panorámában szedegetik a síbalesetekben leszakadt végtagokat, vagy magyar regényt írnak az Északi-fény derengésében. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Néhány hónapja Péterfy Gergely író beszélt arról egy maradék rádióban, hogy még anno, a szocializmus alatt komoly alternatíva volt neki, hogy elmegy. Itt hagyja az egész gulyáskommunizmust. És hogy tkp. alternatíva most is. Aztán közvetlenül a választások után Gerőcs Pétertől olvastam egy szép, fájdalmas és rezignált dolgozatot a Népszavában, meg a Facén is elém ugrott, aki számba vette, miféle lehetőségek vannak. Az elmenetel, persze, nála is fölmerül. Találkoztam a piacon egy kiváló költővel, húzta a nagy gurulós táskáját, azon tűnődnek, mondta a családra gondolva, miután fölpillantott a vásárlási cetliből, ahol az ő listája volt. Egy volt osztálytársam északon orvos. Nemsokára lemond az állampolgárságról. Fontolgatja egy ideje. Azt mondja, fölveszi annak az országnak polgárságát, ahol él, ahol becsülik, és passzé, onnantól nyugta lesz.


Az, ugye, hogy itt élned, halnod kell, butaság és tarthatatlanság, és legfeljebb egy olyan nemzeti óhajról szól, hogy bent, odabent, ahol a lestrapált szív, a sokszor stoppolt lélek űzi az idő csótányait a nemzeti szobakonyhában, és ahol a folyosó végén van a pezsgőfürdős árnyékszék, ott maradj magyarnak. Izé, kis akcentussal, kérlek, bármikor. De Gerőcs arról is beszél, hogy nem igaz, hogy az értelmiség, nem tette meg a magáét. Ez a mi hibánk, a mi felelősségünk, engem is idegesített mindig, kedves köreimben rámutathatok sok kortársra, barátra, ismerősre, akik, úgymond, megtettek mindent. Igen, darab, novella, regény, publicisztika, szervezkedés, közös nevező keresése, pofázás, láz, láz, szónoklat, egyebek. Jó, és nem volt elég. Illetve még alternatíva a rendesen kibélelt belső emigráció is, hát ja. Én is gondolok folyton valami jó kis kertészkedésre, rügyecskék, gyökerecskék, tetvek.

Csak azt akarom mondani, hogy én biztosan nem megyek el. (Mi.) Lehet, hogy ki kell találni mást, mert egy idő után nem lesz hova fecsegni vagy esztétikailag kamarillázni, például, vagy nem lesz már egy kis sámli sem, ahol megpihenhetnék a mondatokkal folytatott ádáz táncverseny után. De azért folyton az eszemben keringenek azok, akik elmentek. Háromszázötvenezer tag biztosan. De lehet, hogy félmillió. Régen a hiánygazdaságokban álltak sorba az emberek, úgynevezett földi javakért, tarja, kubai narancs. Manapság ünnepi alkalmakkor a jegypénztárnál, vagy bizonyos sorokban és bizonyos listákon. A kényszerű sorban állás különösképpen mutatja meg a nemzeti lélektan állapotát. Tessék megnézni, hogyan viselkedik a magyar egy akármilyen sorban. Micsoda feszültség! Micsoda düh, gyűlölet, igazi dráma.

Na, hogy szóval itt vannak ezek, kvázi félmillió ember. A szavazás rájuk kényszerített szituációjával, semmi kétség, rendesen megalázták őket. Ez, vagyis a nyugati városokban kígyózó sor, tulajdonképpen formailag is olyan volt, mint valami lista. Ezek az emberek nem földi javakért, de a szabadságukért álltak sorba. Sorba állni, tényleg, azért? Manapság?! Mert kényelmetlenek? Mert nem biztos, hogy velünk vannak, nem a mi gyémántos, ekhós szekerünket tolják egy kastélystadion felé?! Mert abba kényszerítették őket, sorba. Ezek az emberek többnyire fiatalok, nincsen visszerük, szívritmuszavaruk, de tele vannak színnel, kedvvel, és kalandvággyal. Lehetett volna belőlük itthon gázszerelő, húsmester, költő, színházi rendező, parlamenti képviselő, labdarúgó, napközis nevelő. Ezek az emberek, akik ott állnak a sorban, a hosszú, eső verte sorban, a valahonnan mindig utánpótlást kapó sorban, akik így vagy úgy kinyilvánítanák a véleményüket, és akik nem föltétlenül azért mentek el, mert nem szeretnének több stadiont, és nem az illiberális poétikai eszménytől kapnak hidegrázást, hanem mert éppen csak jobban élnek, és nem utolsósorban, tudnak segíteni. Magukon, meg az otthoniakon. Nem tudom, hány milliárd forintot tolnak haza ezek az emberek, segítve szülőt, nagyszülőt, testvért, barátot, hogy meglegyen az érzés, jobban teljesít. Mint hallani sokat. (Anya, add csak ide a csekkeket) Milliárdokban mérhető összeg ez, amivel azok a bankok tili-toliznak boldogan, akik mind érdesebb nyelvvel nyalják a hatalom fagyiját. Ezeket az embereket nem csak tudatosan, de a tehetetlenséggel is megalázták. Nem tudnak velük mit kezdeni. Ez egy olyan nemzeti tragédia, ami, bár most még nem látszik súlyosnak, mert egyelőre nincs benne annyi vér, nincsen benne látványos tragédia, nem égnek, füstölögnek a falvak, nem hevernek varjak csipegette tetemek a mezőn és az országutak mentén, nem látszik, hogy hiányoznak, kinek hiányoznak, és hogyan, ebből az országból ennyi ember. Ez a félmillió, ami több mint Muhi, Mohács és a Don-kanyar hozadéka együttvéve. Majdnem annyi, mint a magyar holokauszt szörnyűséges termése. Kinek hiányoznak, hogy mivé lesznek. Kinek fáj, hogy nézi a holland óvodalistát, vagy angol házat vesz? Ezekre a fiatalokra, az ő igényeikre, az ő színükre, kedvükre, kalandvágyára, nem tud érvényes választ adni az, ami most a szegénység által ünnepelteti magát, és repedt, hamis hangon Kossuth-nótát handabandázik. Ez is történelmi bűn, nem csak a végletekig butított nemzeti változat.

De különben, köszönik, a gyerekek jól vannak a dán mosókonyhában, kefélik a budit az osztrák hegyi panzióban, hósipkás svájci panorámában szedegetik a síbalesetekben leszakadt végtagokat, vagy magyar regényt írnak az Északi-fény derengésében. Van pénzük, biztonságuk, megélhetésük. Néha küldenek haza, anya vedd meg a hűtőt, a tyúkketrecet. Néha hazajönnek, teli teszik a kurva kocsit, hazahozzák, kipakolnak, elmennek megint

Állnak a sorban, áznak, röhögnek, nem kellenek, de élnek.

És mégis gyászolni kell őket.