Ydessa Hendeles. Death to Pigs / Kunsthalle, Bécs
2018.05.03.

A kanadai Ydessa Hendeles nagyszabású bécsi kiállítása a mesék, a mesebeliség köré épült kultuszok és azok értelmezése körül forog. De sem a Három kismalac, sem Lúdanyó nem gyerekeknek szól.VÁRADI ANDRÁS RECENZIÓJA.

Az angol-amerikai gyermekirodalom egyik legnépszerűbb gyöngyszeme, The Adventures of Two Dutch Dolls and a Golliwogg (A két holland fababa és a négerbaba kalandjai) 1895-ben jelent meg. A rajzok viszik a sztorit, amelyek egy 21 éves fiatalasszony, Florence Kate Upton keze alól kerültek ki, a verseket édesanyja, Berta írta, így a könyv rendszerint kettejük neve alatt jelenik meg. Korabeli népszerűségét - mert a dologból sorozat lett - a mai Harry Potteréhez szokták hasonlítani. A történet három kis hős kalandjait meséli el, két fabábuét és egy szönyegrojtokból varrt groteszk figuráét. Írásunk témájához a két fababa áll közel, de mivel Golliwogg óriási politikatörténeti jelentőséggel bír, a kedvéért egy kis kitérőt teszünk. Ugyanis a rendkivül szeretetreméltó rongybaba-szerűség bőre fekete, vagy hogy a korabeli, ma már nem pc megnevezést használjuk, néger. Fényes fekete arc, fülig érő mosolygó, égőpiros száj, csillogó szempár. Golliwogg volt az első fekete, rajzon is megjelenő mesehős. Később, a 20. század derekára azonban az afro-amerikai társadalom ezt a sztereotip ábrázolást sértőnek, rasszistának találta. Nyilván joggal, de mégiscsak furcsa sors ez egy cuki kis ártatlan mesehős számára.
 

E kitérő után vegyük szemügyre a fababákat. Valami Pinocchio-féle, egyszerű, de mozgatható szerkezetet tessék elképzelni, a törzs és a fej egy daraból van kifaragva, a karok és a lábak korlátozottan, csak egy irányba (a lábak előre-hátra, a karok pedig oldalra fel-le) mozgathatóak. Ezeknek a fababáknak már a 15. században megszületett a kultúrájuk, amely a 18. századra elképesztő méretű tömeggyártáshoz vezetett. A egyik fő kézműipari központ a Dél-Tirolban fekvő Gröden környékén alakult ki. A 19. század közepén a völgy lakosságának háromnegyede, mintegy 3000 ember foglalkozott fajáték-készítéssel. Igazi háziipar jött létre, a házaknál az asszonyok, a gyerekek, mindenki babákat faragott. Többszáz különféle karaktert. A termelés mérete a 19. század második felére az egekbe szökött, az iparra fejlett kereskedelmi hálózat épült, az üzleti könyvek szerint például 1873-ban hetente 30.000 darab készült a legnépszerűbb, kicsike, 4 centiméteres modellből. Emlékezetőül, többszáz modell létezett! Természetesen faragtak nagy méretű - sokféle anatómiai pozícióba beállítható babákat is (nevezhetjük ezeket manökeneknek), de lovakat és más állatokat is. Ezek a drága, alaposan kidolgozott, különleges darabok általában a jól faragható havasi cibolyafenyőből (Pinus cembra) készültek és sötétvörösre pácolták őket.
 
Amikor belépünk a Kanadában élő Ydessa Hendeles bécsi kiállításak egyik földszinti termébe, először úgy érezzük, hogy kis, párszáz éves falusi templom - afféle hét közben iskola, vasárnap templom – terében vagyunk. A terem közepén egyszerű, háttámla nélküli lócák öt sorba rendezve. Ezeken, a belépőnek hátat fordítva, fából faragott emberek ülnek. Azok a bizonyos Dutch dollok, a nagyméretű, finoman kimunkált, sötétvörös színre pácolt bábuk. Összesen 97-en vannak, 18 gyerek, 79 felnőtt. 17-19. században készült fél- és egész embernagyságú fababák. Figyelmesen néznek előre. A szemközti falon is padok, de már magas támlával, ezeken tizenkét felnőtt, az apostolok? vagy templomi elöljárók? Talán mégsem abba a kicsike falusi templomba, hanem egy nagyobba léptünk be? A tér azonban - ha e gyülekezet vizuális befogadása után körülnézünk - mégis inkább egy manierista ízlésű gyűjtő (sohasem létezett) múzeumát idézi fel. A muzealitás légkörét számos tárgy árasztja magából - gyönyörű, ovális, körbejárható, ívesen hajlított üveggel felszerelt vitrinek, amelyek 1850 körül a londoni Victoria and Albert Museum számára készültek. Mondanom sem kell, a vitrinek maguk is "kiállítási tárgyak", éppen annyira, mint a bennük bemutatott objektek. Más kincsek üvegharang alatt láthatók. Domború falitükör, amelyben - ahogy egy nagylátószögű fotográfiai lencsén át - kissé torzítva látjuk a gyűjteményt. Zsúfoltság és mégis légiesség. A világítás teszi, hogy a teret belépéskor előbb sötétnek érzékeljük, aztán felfedezzük, hogy minden, ami fontos, amit a művész láttatni akar velünk, éppen elég, rafinált, nem erős, de a megfelelő mennyiségű fénnyel van megvilágítva.
 

De mi az, amit látunk? Tanácstalanok vagyunk, kissé értetlenek, ugyanakkor megilletődöttek, de megkapjuk a felfedezés örömét is, a gyermeki rácsodálkozést. Körben további fabábuk, installációk. Talán a legbizarrabb a kis fém nőgyógyászati vizsgálószékben heverő baba-páciens, akit fabábu-orvosa vizsgál. De ott áll előttünk a lovas vitéz, vagy a súlyos, hosszú asztal alatt fekvő, fából készült csontváz. Egy hagyományos tárlóban pedig apró, közönséges fababák - vagy mégsem hétköznapiak? Az egykük szétszedhető terhes anya, talán 10 centi hosszú, a hasfal felpattintása után feltárul a magzat, azt is kiemelheti a játékos kedvű, vagy tanulni vágyó gyermek. Ez a baba 1770 körül készült. Minden békés, letisztult, harmonikus. De ebbe a világban nem tudunk feloldódni, annak ellenére, hogy magával ragad bennünket. Kint is vagyunk, bent is vagyunk, de bent csak egy kicsit. Mert nem tudjuk, hogy ezek mi magunk vagyunk-e, vagy csak a mi "modelljeink". A sematikus ember. Aki mégis ahány, annyiféle. És mint csoport, képes áhítatot kelteni. Zavarbaejtő, mert igazi is, meg nem is. Mesebeli, mintha alvás közben látnánk, de nem álmodunk, mert ahhoz túl valóságos, anyagszerű. A manöken (mannequin, francia) a középkori flamand manneken, "pici emberke"  jelentésű szóból ered.
 
Az egész terem, és benne a sokszáz tárgy, fabábu egyetlen művészi alkotás (gyűjtemény?, installácó?, az installációk gyűjteménye?), amely az írás elején bemutatott mesekönyvből kölcsönözte címét:  From her wooden sleep...(Fából faragott álmából…) Ydessa Hendeles nagyszabású bécsi kiállítása a mesék, a mesebeliség köré épült kultuszok körül forog. De nem gyermekeknek! Ha jól számolom a két emeleten talán tíz, tizenkét opuszt láthatunk. Valamennyi tárgyakban, felnagyított képekben jelenik meg, némelykor misztikus-ünnepélyesen, mint az a 18. századi életnagyságú, fából faragott gyászoló manöken-asszony, aki hosszú, valódi égő gyertyát tart a kézében, vagy a kiállítás címét adó, Death to Pigs (Halál a disznókra) sorozat, amely többrétegű feldolgozása annak, amit az állatokról gondolunk. A triviálistól a mélyen filozófikusig. Az iskolai szemléltető táblától A három kismalac című édes mese videó-változatán át egy hentesbolt belsejéig vagy a vágóhídon történő folyamatok hangbeli megjelenítéséig.
 
Fotók: Váradi András
Fotók: Váradi András
Naiv, meseszerűnek ható, de igaz történet a Jumbo, az elefánt halálát feldolgozó munka is. Ez a hatalmas afrikai elefánt (a világhírű Barnum and  Bailey Circus, a "Világ legnagyobb látványossága" tagjaként) 1882 és 1885 között többször keresztül-kasul szelte az észak-amerikai kontinenst. A cirkuszi előadásokat 20 millió ember látta! Jumbo pop-sztár volt, rajongott érte mindenki. 1885 szeptember 15-én Kanadában elütötte egy tehervonat, a tragédia szinte az egész világot megrázta. Csontváza a New York-i Természettudományi Múzemba került, és száz évvel a baleset után, 1985-ben azon a szent helyen, ahol a vonattal összeütközött, felállították Jumbo életnagyságű szobrát. 
 
Ydessa Hendeles óriásira nagyítva tette ki a falra azt az újságkivágást, amely a balesetről tudósít az oldalán fekvő haldokló vagy már kimúlt Jumbo fényképével. A valószínűtlen méret és a valószínűtlenül nagy szomorúság ma nosztalgikus gondolatokat ébreszt a nézőben. Komolyan is vesszük, meg nem is. El vagyunk varázsolva. De hogy az utalások többségét értenénk, vagy mindnyájan ugyanúgy értenénk, azt kétlem.
 
Ydessa Hendeles egyszerre gyűjtő, képzőművész, kurátor, és galerista. Varázsló is?

A kiállítás május 27-ig látható a bécsi Kunsthalléban.
Szerző:  Ydessa Hendeles,  Cím:  Death to pigs - Halál a disznókra