Martha Argerich és a Kremerata Baltica / BTF 2018
2018.04.18.

Martha Argerich fokozott érdeklődéssel várt hangversenye a Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik fénypontjának ígérkezett. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

És annak is bizonyult, jóllehet maga a program ugyanúgy rögtönzöttnek és esetlegesnek, műfaji szempontból nehezen meghatározhatónak bizonyult, mint az előző héten egy másik nagy művész, Maxim Vengerov személye köré felépített hangverseny – s mindkettőben túlsúlyban voltak a közreműködő vonószenekar miatt szükségessé váló átiratok is. A lényeg azonban az, hogy egyik esetben sem kellett megbánnunk, hogy eljöttünk.
 
Martha Argherich
Martha Argerich
Kezdő mondatomat azonban máris pontosítanom kell. Az április 12-i koncert a Müpában voltaképpen nem is Martha Argerich hangversenye volt, hanem a Džeraldas Bidva koncertmester által irányított Kremerata Baltica kamarazenekaré, amelynek műsora önmagában is sokfelé kalandozott; ezt koronázta meg, talán nem kikezdhetetlen szervességgel, Liszt Argerich szólójával felhangzó Esz-dúr zongoraversenye. Így alakult ki egy olyan műsor, amelynek egyetlen nem átiratként felhangzó zeneszámát a nyitó észt kortárs kompozíció jelentette; ezt követően előbb egy vonós oktett, majd egy-egy zongoradarab (!) tágult ki vonószenekari hangzásúvá, majd végül Liszt szimfonikus zenekara szűkült le ugyanerre az együttesre. Merész és nagyvonalú műsorszerkesztés, mindenesetre.
 
Innen már haladhatunk sorjában. A nyitószám a 2000-ben fiatalon elhunyt jelentős észt zeneszerző, Lepo Sumera Σύμφωνη című, tízperces darabjában egy ütőhangszeres játékos csatlakozott a vonósokhoz. A húsz évvel ezelőtt bemutatott darab nagyon érdekes utalásokat tartalmazott a manapság nem kifejezetten divatos Iannis Xenakis stílusára és kompozíciós megoldásaira: a számos szólamra felosztott zenekar eltolt glissandóira, hangszín- és harmónia-áttűnéseire. A szerző nem mindennapi színérzékkel és -fantáziával rendelkezik, s a skálát csak tovább szélesítették az eredeti ütős effektusok. Különösen izgalmasak voltak a dús, orgonát imitáló non-vibrato vonósakkordok.
 
Kremerata Baltica
Kremerata Baltica
A jó benyomást keltő zenekar képességei azután egészen másfajta zenében bontakoztak ki igazán: az átiratok sorát Mendelssohn Esz-dúr oktettje nyitotta meg. Ez persze az átlagnál messze szerencsésebb átirat, hiszen Mendelssohn maga utalt arra, hogy előadóinak a zenekari játékos attitűdjéből kell közelíteniük a darabhoz. Azon túl, hogy helyenként úgy éreztem: a zenekari előadásba automatikusan bekapcsolódó bőgők valamelyest rátelepedtek a hangzásra, az előadás a szólisztikus felálláshoz képest semmiféle hiányérzetet nem okozott. Ezzel szemben zeneileg rendkívül gazdag és meggyőző volt, amit hallottunk. A hangzás lebilincselő tisztaságán túl karakterekben: fiatalos, mámoros lendületben, a vonalak töretlen ívében, akcentusokban, a lassú tétel bensőséges lírájában, majd súlytalan libbenésben, arányérzékben mindent megkaptunk ettől a szeretnivaló interpretációtól.
 
Viszont kifejezetten zavarba ejtőnek bizonyult számomra Chopin op. 17 no. 4-es a-moll mazurkájának, valamint op. 62 no. 2-es E-dúr noktürnjének Viktor Kiszintől származó vonószenekari átirata. Pedig minden olyan egyszerűnek látszik: a kecses Chopin-melódiát szólóhegedű kapja, a többi pedig megy a le… bocsánat, a zenekarba. A zenetörténet évszázadai során persze már mindent mindenre átírtak, szabály tulajdonképpen nincsen. Nem is valamely regula nevében, hanem a hangzó élménytől vezettetve mondom tehát: ez a letét így csak kuriózum, mert egyszerűen nem lehet hová tenni azt, amit hallunk, nem értjük, mire menne ki az egész. Hiszen a hetedíziglen billentyűs fogantatású Chopin-dallam, bármilyen kitűnően játszotta is Bidva, már-már nevetségesen idegen akcentussal szólal meg hegedűn – nem folytatom. A noktürn meg ráadásul kifejezetten unalmasra is sikeredett.
 
Ám jött Martha Argerich és győzött. A zenekar – melyet egy triangulumból álló ütősszekció egészített ki – meglehetős sikerrel tett meg minden tőle telhetőt azért, hogy feledtesse velünk a megszokott és várt fúvós színeket, és érzékenyen alkalmazkodott a zenekarral a maga részéről folyamatosan kontaktust tartó szólistával; emellett, a korábbiak ismeretében nem meglepő módon, a vonós szólók is remeklések voltak. A nagy élményt azonban Argerich zongorázása jelentette, az az általa feltárt – igazán kevés túlzással – kozmikus tágasságú zenei világ, amely a gyengéd, álmodozó, befelé forduló pillanatoktól az elszánás, az energia vulkanikus kitöréseiig, a szilfek táncának és az ezüst-csilingelésű jégcsapoknak a képein át a keletkezés természetességében és az azonosulás teljességével idézte fel Liszt halhatatlan szellemét. Jó volt tőle egyszer ezt a zenét is hallani.
Szerző: Malina János
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2018. április 12.