Yefim Bronfman és a Bécsi Filharmonikusok / BTF 2018
2018.04.15.

A Bécsi Filharmonikusok leszóltak a Parnasszusról, Yefim Bronfman, a modernség prófétája Bartók hazájába jött Bartókkal, a karmester Sztravinszkijra táncolt. Persze, mert mi mást tehetett volna? CSABAI MÁTÉ KRITIKÁJA.

Ha van öntörvényű zenekar a világon, akkor az a Bécsi Filharmonikusok együttese. Ők azok, akik kategorikusan a világ legjobb zenekarának tartják magukat, és nincsen állandó karmesterük, hanem úgy válogatnak az élvonalból, mint más a süteményesdobozból süteményt. Igen, iszonyú profik, igen, rémületesen makulátlanul szólnak – de elég ez?

Yefim Bronfman
Yefim Bronfman
Az volt az érzésem a Budapesti Tavaszi Fesztivál koncertjén a Müpában, hogy a Bécsi Filharmonikusok a másnapi, bécsi koncertjük előestéjét – nem akarok főpróbát mondani – tartják. A hangverseny utáni három nap a bécsi Musikverein nagytermében, majd a párizsi Champs-Elysées színházban játsszák ugyanezt a műsort, Beethoven c-moll, majd Bartók II. zongoraversenyét, illetve Sztravinszkij Petruskáját. A karmester Andrés Orozco-Estrada, aki legutóbb egy éve, Joshua Bell társaságában járt nálunk, akkor is táncolt vezénylés közben, most is.

Beethoven III. zongoraversenye c-mollban készült, abban a hangnemben, amely lehengerlő, héroszi, kompromisszummentes formájában mutatja a komponistát: gondoljunk az V. szimfóniára, a Pathétique-szonátára, az Eroica Gyászindulójára, vagy éppen a szóban forgó zongoraversenyre. A c-moll koncert kérlelhetetlen mű, amely megidézi Mozartot (kilenc évvel a halála után), és túl is emelkedik rajta. Ezt a forradalmi, radikálisan beethoveni szellemet hiányoltam a Bécsi Filharmonikusok és Yefim Bronfman (zongora) előadásából, még akkor is, ha az interpretációnak ugyanakkor – és talán ugyanebből a megközelítésből fakadóan – számos erényt is tulajdoníthattam. Az első tétel finom ornamentikája a klasszicizmushoz, a lassú tétel rubatója a romantikához közelítette a művet, a záró rondót pedig a precizitás iskolapéldájaként hallhattuk. Számtalan finom hangsúlybeli megoldás demonstrálta, hogy micsoda együttessel van dolgunk, amelynek tagjai egyénenként és együtt is rendkívüli esztétikai érzéket mutattak. Yefim Bronfman pedig többnyire szenzációs volt – különösen a Largóban.
 
Bartók II. zongoraversenye a modernség zenéjének egyik csúcspontja: egyszerre összegző és a jövőbe mutató zenemű – ebben mindenképp rokon a Beethoven-concertóval. Erőszakos és lírai, sejtelmes és lehengerlő. És olyan technikai követelményeket támaszt, hogy Martha Argerich például nem is hajlandó játszani, Schiff András pedig a legnehezebb zongoraversenynek nevezte. Yefim Bronfman muszkuláris pianista, megjelenéséből sem következtethetünk másra, és lenyűgöző vehemenciával zenél. Ráadásul specialistája Bartók korának. Az első tétel kadenciája elemi erejű. A második tétel félelmetes thrillerzene, a magány és a szorongás hosszú clusterekben párolódik hangokká, majd űzött vágtába kezd a szólista és a zenekar.
 
Andrés Orozco-Estrada
Andrés Orozco-Estrada
A harmadik tétel hallgatásakor az jutott eszembe, hogy az ilyen zenéhez be kellene tiltani a frakkot, legalábbis az az érzésem a zenekarral kapcsolatban, hogy túl kell lépniük saját magukon a barbaro játékmódhoz. De ha ez nem is sikerült teljes egészében, a feszes ritmika, illetve a zongora és az ütőhangszeresek párbeszéde felfűtötte a hangversenytermet, a záróhang pedig ösztönös bravózást váltott ki a közönségből. Érdekes, hogy Bartók a saját művét könnyednek írta le – ahogy azt a műsorfüzet is idézi –, persze nem a technika, hanem a hangvétel szempontjából. Hát nem az. Még a krómos színezetű rezesfanfárok ellenére sem. Bronfman aztán egy egészen más jellegű zenével, Chopin E-dúr etűdjével (op. 10. No. 3) nyugtatott meg minket a szünet előtt.
  
Sztravinszkij Petruska című balettzenéje eredetileg zongoraverseny-szerűségnek készült, melyet a zeneszerző Szergej Gyagilev erőteljes javaslatára dolgozott át színpadi zenévé. Rendkívül szellemes – és hektikus darab, ha szabad ez utóbbit mondani. Néhol meglehetősen kötelességszagú előadást hallottunk, még ha a szó(ló)hoz jutó hangszeresek meg is küzdöttek a becsületükért. A zenekar trombita- és fuvolaművészére gondolok, akik mindketten, már csak a presztízsért is odatették magukat. Sztravinszkij színes partitúrája így is megelevedett, de épp a mű miniatűr részleteiben – és nem a nagy tuttikban – teljesedett ki igazán. Milyen szerencse, hogy így végződik a mű – pár leheletfinom pizzicatóval.
 
A bécsiek még eljátszották a Ruszlán és Ludmilla nyitányát Glinkától, meglehetősen tempósan, hagytak még minket tapsolni egy picit, és mentek is haza. Irány a Musikverein.
Szerző: Csabai Máté