Kínos pillanatokkal indult az este. A nézőteret meglehetősen foghíjasan megtöltő közönség annyira meglepődött a konferansziéként színpadra lépő Ónodi Eszter láttán, hogy még tapsolni is elfelejtett. A vendégzenekari státuszban érkező Heavy Weather aztán gyorsan feloldotta a kezdeti feszültséget, ahogy a velük kapcsolatban felhozható tribute-zenekar jelzőt is sikerült zárójelbe tenniük.

 

A basszuson játszó Per Mathisen által összerántott norvég-osztrák-magyar felállású zenekar a Weather Report jazztörténeti jelentőségű albumáról kapta a nevét, a repertoárjuk is jórészt a zenekar kompozícióira épül, a jazz esetében viszont eleve problémás tribute-zenekarról beszélni. A kompozíciók inkább csak ürügyet jelentettek a rögtönzésekre, ezekben pedig szépen megmutatkozott a Weather Report két komponistájának Wayne Shorternek és Joe Zawinulnak a hatása, ahogy más zenészeké is, mindenekelőtt azonban a Heavy Weather tagjainak saját hangja. Nagyon érdekes volt a másodikként érkező Shorter-szerzemény, a Harlequin – a korszak terminológiájával élve – strici-tempóban előadott változata, szép volt a Remark You Made elővezetése is, akárcsak az eredetileg Jaco Pastorius által szerzett Three Views of A Secret, utóbbi esetében jelentek meg azok a vonások, amik a legfőbb különbséget alkotják Heavy Weather és a nevüket adó zenekar között.

 

Heavy Weather

A Weather Reportot a korábban Miles Davis mellett együtt játszó Joe Zawinul és Wayne Shorter alapította, a zenekar mindenkori hangzását pedig alapvetően határozta meg a billentyűs hangszereken játszó Zawinul. A Heavy Weather esetében nem is Mathisen hegemóniája szembeötlő, hanem a billentyűs, Paul Urbanek visszafogottsága, ez pedig a  legvilágosabban a Three Views of A Secretben mutatkozott meg, amely itt meglehetősen nyersen szólalt meg, bár ez a lecsupaszítottság jól állt neki, Urbanek hangsúlyosabb jelenléte azonban szépen feltölthette volna a darabot. A szólók terén sem merészkedett messzire, visszafogottsága és az ötletek hiánya pedig éles kontrasztban állt társai játékával.   Gerald Preinfalk mind szoprán-, mind tenorszaxofonon erőteljes, tiszta intonációval szólalt meg, a dobos, Herber Pirker pontos, ötletes játékából az elején hiányoltam a swing-érzetet, a különböző ütőhangszereken játszó Mogyoró Kornéllal való összjátékuk azonban egészen kivételes volt. Utóbbi egyébként is különleges karaktert vitt a zenébe, mindig pontosan észlelve a feltöltésre váró réseket.

 

A Heavy Weather koncertjének legmarkánsabb vonása a könnyedség volt, a zenészek teljes természetességgel léteztek a színpadon, ez pedig a közönség számára is könnyen átélhetővé tette a zenét, a koncert végén talán kissé túl sok volt a kóda, ezzel pedig akaratlanul is megágyaztak az este második, helyenként igazán nehezen emészthető felének.

 

James “Blood” Ulmer

James “Blood” Ulmer zenéje nem mindennapi. Rengeteg összetevőből épül fel, a különlegességét pedig az adja, hogy az összetevők egy része Ulmer hosszú pályafutása során, organikusan épült be a zenéjébe. A nehézségét az jelenti, hogy a különböző hatások rendkívüli töménységben, gyakran gyors egymásutánban, máskor egymásra épülően jelennek meg a játékában. A gitáron játszó, 78 éves Ulmer a hard bophoz köthető soul jazz környékén indult pályafutása során a játékába építette a funk, a rock és mindenekelőtt a free jazz eszköztárának bizonyos elemeit, és mindezt egy csak rá jellemző, helyenként zavarba ejtő arányérzékkel vegyíti, mindezt úgy, hogy a játékának ritmikája folyamatosan a delta bluest visszhangozza. Képes egy ütemen belül funkból átmenni free jazzbe, első hallásra a zenéje azonban egy rendkívül tömény és főleg homogén masszának tűnik.

 

A MoMKult akusztikája nagyon jó. A Heavy Weather esetében különösen élvezetes volt a meglehetősen tiszta, dinamikus hangzás, az Odyssey Trio megszólalásával sem lett volna gond, de Ulmer muzeális tárgynak is beillő Gibson Thunderbirdje rettentően gerjedt, a gitár és a hegedű (Charlie Burnham) időnként egymásra épülő szólamai helyett Burnham helyenként gyakorlatilag a feedbackre játszott rá. A dalok tulajdonképpen egymásba folytak, egyébként sem mozogtak túl széles skálán, ami a tempót illeti. A zenekar nemtörődöm egymásra hangoltsága szinte ijesztő volt, a dobos, Warren Benbow spórolós, mégis fölényes swingelése az egész koncertet elvitte volna magával, Burnham játéka is érdekes volt, többször használt ún. wah wah pedált, ami összevegyülve Ulmer gitárjának gerjedésével, furán görbülő hangzásokat hozott létre.

 

A műsor felépítse meglehetősen konvencionális volt, mindkét kísérőzenész kapott rövid szólólehetőséget, egyikük sem élt vele igazán, a koncert a végén a ráadás aztán furcsa módon elmaradt. Mintha elvágták volna a zenét. A James “Blood” Ulmer Odyssey Trio fellépéséről minden bizonnyal kérdőjelekkel távoztak néhányan, azonban ilyen töménységű zenei anyag mellett ezen egy pillanatig sem lehet csodálkozni. Több szempontból is fura és mindenképpen nehezen emészthető koncert volt, aminek viszont volt egy olyan aspektusa, amely, bár elsőre nem tűnt teljesen nyilvánvalónak, számomra mégis a leghangsúlyosabb benyomásként maradt meg. James “Blood” Ulmer, bármennyi réteggel is gazdagítja a zenéjét, valójában egy autentikus blues-énekes. A hangja valahol félúton van Skip James és Les Claypool között és 78 évesen is olyan erő és drámaiság van benne, ami nem pusztán ritkaság, hanem egy valódi kincs.

 

Kínos, fura pillanatok zárták keretbe az estét, konklúzióként mégis csak annyi maradt, hogy a Get Closer Jazz Fest ismét elhozott hazánkba néhány olyan előadót, amilyenből jóval több kéne.