A fecsegő potyautas 32.
2018.04.13.

A tökéletes alkalmatlan emberi fogyasztásra, a tökéletes egy nagy választási csalás, egy lélektani humbug, cirkusz, mutatvány, hipnózis, ha és amennyiben nem rontjuk el. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Nagy László nézi a nonfiguratív képeket, upsz, ki is viszi át ezeket. Én?! Nagyon furcsa dolog, nincsen ember, hol az ember, hol van az, ami fenséges, ünnepi, méltó. Mi, ugye, Kondorban gondolkodunk.  A formában miféle lélek lakik? Mondjuk, 1969-ben vagyunk, a Balatonnál már sercegve sül a hekk. Táncdalfesztiválok. Prága, de csitt. Kiválaszt az ÉS képszerkesztője, Nagy László vagy hat alkotást, és aztán a lap minden számában publikáltatik egy-egy kép. Kérem, ez debütálás! Van egy nagy bérház, meglehetősen lepusztult, pereg a vakolat, mintha az idő kapargatná gyerekkézzel, pedig szemben áll a nagy, gazdag nemzeti bank, itt székel a méltóságos ÉS. Erősen különös érzés arra gondolni, hogy Nagy László kolléga volt egykor, a Laci. Előd. Hogy ez a régi fiú, mert én biztos fiúztam volna, ha akkor élek, és biztosan azt mondtam volna, de jó hogy a Pistát, azt a fiatal tanár fiút lehoztad (közölted), Lacikám, ajvé.


Haász Pistánál vagyok, ő még nem tudja, de én már a tökéletesről gondolkodom. Ilyen egyszerűen megyek Istenhez. (Nincs, vagy csak nem látom, ettől lesz bonyolult, de persze megyek. Nem megyek. De megyek. Nem. Picsába, tényleg.) Azon tűnődöm, hogy mit lehet a tökéletessel kezdeni. A tökéletes ugyanis talán nem is tökéletes, hanem inkább bonyolult. A tökéletes akkor lesz jó, ha megmozdítod. Képes vagy rá? A tökéletes alkalmatlan emberi fogyasztásra, a tökéletes egy nagy választási csalás, egy lélektani humbug, cirkusz, mutatvány, hipnózis, ha és amennyiben nem rontjuk el. De ha igen! A tökéletes akkor ér valamit, ha nem megmutatja magát, hanem a mi nagyszerű vagy kicsinyes ténykedésünk által emlékeztetve van rá, átsejlik, dereng, előbiceg, oldalazik, satöbbi. Úgy értem ezt, hogy domesztikáció és humanizálás. A tökéletes olyan bonyolult, hogy nincs segítség, nincsen kapaszkodó, angyal, Auschwitz, de ezek, valahogy nem igaziak a relációk. Ha a tökéletes kapcsolatba lép, akkor már nem tökéletes, viszont emberi lesz, ez az.   

Lehel utca 14, ez műterem, itt vagyok.

Én azt gondoltam, hogy elmegyek Istvánhoz, a műterembe, és majd szépen megírom, mintha egy kislány emlékkönyvébe firkálnék. Különben nem gondoltam rosszul. Olyan ház ez a Lehel utcában, hogy jó száz éve emelték az egykori malmok környékére, és minden nagy benne. Minden egyedi a vastag falai között. Hatalmas ajtók, művészileg megkovácsolt vas korlátok, olasz, eperszín márvány burkolatok, mint egy rettenetes, gyönyörű fiúkollégium. Nagy, de finom. Különben a piacon szoktunk találkozni, a Lehelen, két kofa között, és úgy.

Egy drága ember.

Soha nem gondoltam volna, hogy az ilyen típusú költészet, mert ez egy jelentékeny, komoly lirizálás, a Haász-féle művészeti ügyködés, így meg fog rendíteni. Soha nem gondoltam, hogy a minimálisra vett eljárások ilyen mélyre vihetik az ámulást, a csodálkozást, hogy ennyit mesélnek, ennyit mutatnak. Mert különben olyan egyszerű, végül is. Hogy van a forma, annak van egy tökéletes, vagy mondjuk, ideális megjelenése, kör, négyzet, háromszög, egyebek, de itt, Haász Istvánnál, inkábba négyzet az arché, és akkor ezt elmozdítja síkban, és elmozdítja még térben is, tökéletlenné teszi, hibássá teszi, nagyon finoman, őrült elegánsan szabálytalanítja, sárgítja, feketíti, és ebbe az elmozgatásba teszi bele a verset, a vers vabankoló semmiségét, és pediglen úgy, hogy készségesen bele lehet halni. Ebben az elmozgatásban lesz benne a kegyelem, az abszolút jó. Zene is például. Én hallom, hogy zenélnek a képei. Meg a csöndjüket is hallom. Azt mondja, hogy de nekem van néhány vonalam, van néhány színem, ezekkel csinálom ezt az egészet, és akkor kábé ennyi is. Nem viszem, kérlek túlzásba, de így is túlzás lesz.


Régóta az az érzésem, hogy a képzőművészek egy igazán komoly föltalálásra teszik föl az életüket, egy nagy ötlet, egy valamirevaló idea, egy lenyűgöző izé/valami/spanyolv kell, és aztán ezt kezdik variálni, mint lélek az időjárási égállást. Aki azt hiszi, hogy egy ilyen kézenfekvő ügyet föltalálni (odamenni az Istenhez, és szabálytalanul érvényes módon) nem nagy ügy, hát, nemigen ért sokat a jóból. Ó, nagyon bonyolult dolog ez.

De mennyire bonyolult? Hol is volt, a kölni Ludwigban, ahová húsz éve magam is eljutottam, és láttam egy gyönyörű, izgalmas pop art fölhozatalt?  Na, igen, ott volt, hogy sétált. Meséli a festő, István. Mintha a Lehelen lennénk. A Balaton partján. Balzac utca. Az univerzális szakadék partján, sisteregve aláhulló csillagok között. Nem.

A nagy selymes fekete éjben.

Elsétált akkor egy nagy fekete kép előtt, sag schon, és aztán lépett is volna tovább, a többi lenyűgöző, vibráló, izgalmas, papagájszínű alkotások felé, de egyszerre csak visszafordult, és nézni kezdte a semleges, egyöntetű fekete képet. Egy Reinhardt. A fekete képben nézte a feketéket. Volt belőle finoman összeérintve, átmosódva, vagy öt. Úristen.

Öt feketét látok a feketében, ez kell nekem, így kell a világ, így akarom látni.

S lőn.