Képmás
2018.04.10.

A Képmás egy HBO-ra illő, okosan építkező sci-fi a világokat szétválasztó, ideológiai és önismereti szakadékról. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Az elmúlt években a hollywoodi B-közép, a kockázatkerülő, másodvonalas akciófilmek vállalása volt, hogy visszacsempésszék a hidegháborút a mozivászonra. Az olyanoké, mint a Salt ügynök vagy a Jack Ryan, amelyekkben még mindig alvó ügynökök ébredtek Amerikában, és hiába élték át 9/11-et meg a terrorizmus elleni háborút, a fenyegetést továbbra is az orosz befolyás jelentette számukra. Ki gondolta volna, hogy nemsokára nekik lesz igazuk? Hogy ezek a sorra bukó akciófilmek jobban ki fogják tapintani a közhangulatot, mint a sokkal aktuálisabbnak tűnő, belső ellenséggel és a nagyhatalom erkölcsi dilemmáival foglalkozó, szofisztikált terrorizmus-thrillerek? Hogy többet mondanak a kibékíthetetlen ellenpólusokra, keletre–nyugatra, keresztényre–muszlimra, szegényre–gazdagra, konzervatívra és liberálisra szakadt világunkról, majd a kétosztatú világgal automatikusan járó ellenségképzésről?

Legalábbis többet mond a Képmás, ez az okosan építkező önismereti sci-fi, ami valahol a Homeland, az Amerikaiak és A rejtély keresztmetszetében érzi magát a legkényelmesebben. A világot itt az ideológia mellett a kelet-német tudósok szó szerint is kettéosztották: egy félresikerült kísérlet során létrehoztak egy alternatív dimenziót, ami a miénkkel párhuzamosan, de egy kicsit eltérően fejlődött. A valóságok között folyamatos az átjárás, de szigorúan titkos: az állampolgárok előtt titkolják a párhuzamos dimenziók létét, mert akkor vélhetően megugrana a disszidensek száma, akik találkozni akarnának önmagukkal, vagy elhunyt, esetleg meg sem született gyerekükkel, vagy egyszerűen csak Prince-szel, aki az egyik világban még vígan koncertezik, a másikban viszont már elhunyt és nem ad ki új albumokat.

Akad azért egy szerencsés, akivel szembejön a másik énje: Howard Silk, az evilági kémügynökség dolgos csinovnyikja - aki egész életét úgy élte le, hogy nem tudta, mi is a munkája tulajdonképpen - egyszer csak találkozik Howard Silkkel, a túlvilági kémügynökség befolyásos fejesével, aki egész életében bábjátékosként manipulálta a szálakat, és most átslisszolt a dimenziókapun, hogy leleplezzen egy világokon átívelő, terrorista összeesküvést. A két Howard és a két, remekül játszó J.K. Simmons duettjében épp ez az összeesküvés tűnik a kevésbé izgalmasnak. A Képmás sci-fibe bújtatja ugyan a történteket, de közben jól ismert fordulatokkal szórakoztat; szerencsére inkább John Le Carré-tól, mintsem gyűrött ponyvákból kölcsönzött fordulatokkal, de attól még ugyanazon a hidegháborús thrillerterepen járunk, amit alvó ügynökök és fekete táskás diplomaták népesítenek be, a kémek elhagyott padokon adnak egymásnak találkákat, és zsebpisztollyal zsarolják egymástól az információt.


A Képmás nem céloz magasra – de amit vállal, azt maradéktalanul teljesíti. Eleinte nehézkesen egyensúlyoz az akció és a világépítés között, és egyszer túl sokáig tart a sötétben és thrillerkedik tét nélkül, máskor meg annyi információt zúdít ránk, hogy azt nehéz hirtelen megemészteni, de aztán elkapja a ritmust, és megbízhatóan pakolja egymás után a cliffhangereket, a végére pedig ütős fordulatokat és okosan érlelt leleplezéseket tartogat. Aki tehát kitartó pulzusemelkedést vár Justin Marks (A dzsungel könyve) forgatókönyvétől, az nem fog csalódni. És aki ennél egy kicsit többet, az se.

Mert a Képmás a felszínen krimi és hidegháborús science fiction, de valójában párkapcsolati drámaként igazán erős. Akkor, amikor a bizalomról szól, és a látszatról, amit a másik mutat feléd, és ami mögött egy teljesen másik ember él, mint akit ismersz. A Képmás dimenzióduplázó csavarjával, a túloldalon élő alteregónkkal vagy épp a házastársunk, a legjobb barátunk kettőpontnullás verziójával szembesítve épp azt a kérdést teheti fel drámaian, hogy milyen jól tudjuk egyáltalán megismerni a társunkat? Minden embernek van egy másik oldala, amit magának rejteget, vagy maga elől is rejteget – a Képmásban ez az énünk pedig tényleg felbukkan egy idő után, bekopogtat az ajtón, és felborítja az életünket.

Jutalomjáték ez J.K. Simmonsnak, aki előadhatja a szerető papucsférjet és a megkeseredett, de a problémákat mindig hatékonyan és egy-két szatirikus aranyköpéssel megoldó macsót egyaránt, és elindíthatja mindkét mását az egymás felé tartó úton, amint egymás helyzetébe kényszerülve az egyik törődést, a másik pedig túlélőösztönt tanul. És jutalomjáték Justin Marksnak is, aki közben felteheti a fogós kérdéseit arról, vajon a természetünk befolyásolja-e a döntéseinket, vagy inkább a döntéseink alapján formálódik a személyiségünk, és egyáltalán, mit tennénk, ha egy kicsit mások lehetnénk? Ha visszaszólnánk, amikor megaláznak, és nem csak utólag jutna eszünkbe egy frappáns riposzt, ha uralni tudnánk mindig az életünket? Tényleg jobb lenne, ha önmagunk ellentétévé válnánk, vagy az is csak egy újabb konfliktuskezelő stratégia lenne, amivel egy régi, de még mindig lüktető traumát próbálunk elkendőzni? 


A Képmásnak nincsenek végleges válaszai egyelőre, érdekesek viszont annál inkább. Az első évad amúgy is felvezetés volt, az alapkövek elhelyezése, amikre aztán a második etapban valami monumentálisat lehet építeni, és végre kiderülhet, kik alkotják a rejtélyes menedzsmentet, akik ezt a dimenziók közti kémjátszmát irányítják, és mi köze lehet a mi világunknak a másikat sújtó influenzajárványhoz. (A hidegháború biológiai hadviselése győzött, vagy az ellenségképzés folyománya: az erőszakba, terrorizmusba hajló gyűlölet?) De amíg a krimi legutolsó csavarja is a helyére kerül, a Képmás addig is magasra srófolja az izgalmakat azzal, ahogy a párok közti játszmákat lecsengeti, és arra a provokatív, de egy kémfilmben mégiscsak adekvátnak tetsző álláspontra helyezkedik, hogy egy titkosügynöknek szeretni kell a hazugságot, a képmást, mert van, hogy csak ennyit láthatunk a másikból – a többi már egy bizalommal teli ugrás az ismeretlenbe. A tíz epizód végére pedig ez az érzés, hogy a férjünk, a feleségünk, a bizalmasunk, akivel megéltünk már mindent, tökéletesen idegen maradt a számunkra, átadja a helyét a megnyugvásnak, hogy egy kapcsolat tesztje mindig az, amikor találkozunk ezzel a tökéletes idegennel, és döntünk, hogy akkor most merre tovább.

A Képmás erénye, hogy ebből a helyzetből mindegyik szereplője életében lebilincselő drámát fakaszt, és nemcsak a „mi lett volna, ha?”, de a „mi lesz most velünk?” kérdését is elemi erővel szegezi nekünk. Ezért is várjuk feszülten, hogy mi lesz majd ebből a nem mindig kiegyensúlyozott, de rendre izgalmas helyekre igyekvő sorozatból – az idei sorozatszezon eddigi legkellemesebb meglepetéséből.

A sorozat adatlapja a Magyar Filmadatbázisban itt található. 

Szerző: Soós Tamás