Nagypéntek volt, és teli olyan plakáttal a város. Arcok, szavak, ígéretek, békétlenkedő tavasz, nyikorog a kandeláber. Lehet, hogy fagyizni kellene, és idén először. Hát, ja. Én, bár szeretek fecsegni, mindenem a szavak hanyag szanaszét és össze-vissza hintése, aközben szeretem a valóságot is. Szeretem, na. (virágot viszek, és bikacsököt is) Így. Ilyen lírai nyíltsággal mondom, ennyire balgán, csitulj, Rogozsin. 

Kedvesem, ellenségem is ő, sok minden nekem, szeretem. Semleges nemű lenne, ha lenne ilyen a magyar nyelv füvészkertjében, csakhogy minél több mindent gondolhassak el vele. A ködből különben az dereng, hogy Cseh Tamásnak a nagybácsija volt a valóság. (Sajnos már nincsen velünk) (De velünk van) Rodostói Mikesnek meg a néni, hát ő is valóság, nem? Vagy legyünk Don Quijoték, minden áron és mondattanilag, a mondat ő, a büszke lovag, a világ pedig a szolga, aki mögöttünk poroszkál, zsörtölődve, sopánkodva, bmg. (a szélmalom meg a másik ember, hú, hogy kavar) Mindegy, csak ne unatkozzunk, amíg élünk. Mert az unalom a valósággal szemben érzett legfontosabb tehetetlenség.

Semmi esetre sem unatkozunk az idei Sajtófotó Kiállításon, ami megtekinthető a Capa Központban, és nagyon jó érzés volt látni, hogy a díjazott fotósok is mennyire szeretik a valóságot. Pertu, tegeződés, szolgai alázat, vita, kekeckedés, birizgálás, áhítat, sokféle szeretés. Hallani lehetett, ahogy a magyar valóság dünnyög, fütyül, csontot tör, küszködik, morzsázik, vagy kisgyerekként sírdogál egy kurva nagy ütés után. (nyikorgott kint a kandeláber) Különben megvan a magamhoz való eszem, mert eltitkolt vagy látványos kudarcaim megtanítottak arra, hogy a valóságon nem csak az úgynevezett realizmust értem. Csudákat. Nem csak az való, ami van. Senki nem jelentheti ki, hogy a valóság reális vagy irreális, szürreális vagy absztrakció, tetten érhető, mindig illanó taknyos fátyol, hanem inkább mondhatja azt, hogy tud. Okostojás. Spanyolviaszk, és halálos. A valóság műfaji főtudós, minden műfajban remekmester, ezt állítom, mint okleveles tárcafilozófus. 

A Sajtófotó Kiállításról aztán úgy léptem ki, hogy éreztem, a kamerát tartó igyekezeten átüt a valóság utáni elementáris vágy (akarlak, kellesz nekem, légy az enyém, csak egy picit itt megfogom, hadd dugjam már oda, hidd el, jó lesz), és aztán, ahogy visszafordultam, elolvastam a köszöntő szöveget. Hoppá. Hogy ott is azt láttam, az utolsó szó az, hogy valóság. Szigeti Tamás, kurátor, köszi. 

 

Nem hihetem, hogy a valóság gazdag, vagy szegény, mint az öttömösi család. Borsosék. Hogy él, vagy meghalt, hogy beteg, egészséges, hogy nem csinál semmit vagy mutatványoskodik vízben, földön, levegőben. Be van zárva Aszódra. Inkább arról van szó, hogy amikor a valóság megmutatja magát, nem lehet helyette más. 

Az a valóság, hogy nincs alternatíva. 

Az a valóság, ami mindent visz. 

Ott és akkor abban a pillanatban robban a bank, és az, amit Magyarországnak nevezünk, amit magunkról gondolunk, csak abban a relációban és úgy van, nem máshogy, nincs mit megmozdítani. Nem szobor, de mozdíthatatlan. Olyat mondott, mutatott, mázolt. 

Sok ilyen fájdalmasan valóságos pillanatot láttam ezen a kiállításon. Ilyen mozdíthatatlant. Asszonyi Eszter drámai konstrukciója például a busztragédiáról, egy üres osztályterem, te jó ég, annak a vonalai, annak a csöndje. Somorjai Balázs szép novellája a vasúti enyészethez, egykori életéhez visszatérő állomásfőnökről. Földes András pillanata az őcsényi polgármesterről, aki migránsokat akart volna pihentetni – még elszívja, aztán lemond, szevasztok. Kerekes M. István Ibolyája, a hidegben vacogó gyereklány, a nézése, a szeme, a kicsi ökle, nagyon fázik,

bmg.

Itt én most egy gyerekkéznél tartok tehát. Mert amióta láttam, egyre csak ez jön elő, ez jön fel a lelkem krokodilbőrös retiküljéből, és nem akarja, hogy más legyen. Egy kislány keze, öt ujja. Talán a bal kéz. Hát, ugye, egy efféle tágas kiállítás olyan, mint egy Brueghel kép, nagy a világi tumultus, mindenki csinál valamit, mindenki jelent valamit, mindenki hozzáad, kivesz, árulja, osztja magát, abban a fura örvényben még éppen fölsejlik a keresztet cipelő Megváltó is, de csak mint mellékszereplő,

satöbbi. 

Azonban a panoráma után mi marad. 

Egy gyerekkéz marad. Az a tenyér egy csónak beloldalához tapadva, kicsi, harcoló gazdája a kavargó habok fölött, vitorlás versenyen volt a Balatonnál, ötször borult, mindig fölállt, fölküzdötte magát. A képen éppen egy borulás látható, kérem, és az ötödik. 

Most akkor elmondom, mi a valóság, mert veszem a bátorságot, és különben is. A valóság az, hogy van egy nagy, kék tó. A tóban úszik sok, sok kib. hajó. A sok hajó között úszik mentőhajó, tanárhajó, bulvárhajó, szellemhajó. Sok kis vitorlás is versenyez éppen, mintha lehetne nyerni. Az egyik kisvitorlás mindig csak borul. Megint borul. Megint borul.

 A valóság az, hogy van egy fölborult hajó, oldalára tapadva a kéz, a gyerekkéz, és ami nem látszik, az a kicsi gazda.

Föl kellene állni, szélbe kellene állni. 

A valóság az, hogy lehetetlen, de aztán megcsinálja.