Just Filming – a Finn Nemzeti Színház vendégelőadása / Trafó
2018.04.10.

Kristian Smeds rendezése arra a kérdésre keresi a választ, hogy emberek hányféleképpen tudják nem érteni egymást. Az előadás válasza végül, hogy nem olyan sokféleképpen. PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA.

A Finn Nemzeti Színház színpadán egy magyar és egy észt színész, Láng Annamária és Juhán Ulfsak birkózik a broken english nyelvvel, egymás azon keresztüli megértésével. Kristian Smeds az előadás utáni közönségtalálkozón ezt már önmagában politikai aktusnak nevezi, amely még akkor is túlzásnak tűnik kissé, ha feltesszük, hogy a Finn Nemzeti Színház sokkal konzervatívabb a magyarnál. A Just filming inkább általános emberi kérdésekről szól, amely az utolsó jelenetben finoman megpendít egy politikai szálat is.
 
Láng Annamária,
Láng Annamária, Juhán Ulfsak
A filmnyelv, amelyre az előadás építkezik – az alkotók bevallása szerint – a broken englisht helyettesíti. Az európai nagyvárosi ember hétköznapi tapasztalata ez: ha nem birtoklunk jól egy közös nyelvet, amely az esetek nagy részében az angol, akkor sokat segíthet nagyjából közös kultúránk, amely értékrendünket valamiképpen hasonlatossá teszi. És pontosan ugyanez történik a Just filming próbafolyamata alatt is: a filmjelenet az absztrakció eszköze, segít pontosan fogalmazni az alkotóknak, akiknek nincs közös nyelvük.
 
Erről a közösen megélt kulturális tapasztalatról szól Juhán Ulfsak első monológja, amely egy gyerekkori élményt mesél el: az apja színész volt, és ő mindig a takarásból nézte a fellépéseit. Egy Peer Gynt előadáson egy kosárból szétszóródtak a kellékgombák a színpadon, és ez a látvány megigézte őt, ki akart nyúlni egy szép, fehér gombáért, de az ügyelő visszarántotta a függöny mögé. Majd egyszer, mikor felnőttként a kollégáival beszélgetett, kiderült, hogy az ott ülők mindegyikével megtörtént ugyanez, mindenki látta a takarásból az előadást, mindenkinek tetszettek a gombák, mindenki ki akart nyúlni egyért, mindenkit visszarántottak. A balul elsült Peer Gynt jelenet, amelyben mindenki apukája valami mellékszerepet alakított, közös, mindenki által felidézhető tapasztalattá, referenciaponttá vált a Juhán és kollégái között.
 

Juhán Ulfsak alsónadrágban, páncélban és hatalmas karddal a kezében adja elő a gombás monológját elképesztő humorérzékkel. A humor éppen a nyelvi nehézségekből származik, ha nem tud egy szót, flegmán mondja helyette, ami eszébe jut, ilyen például, mikor az ügyelőre – akinek a függöny elhúzásán kívül az is a feladatai közé tartozott, hogy vigyázzon a kis Juhánra – jobb szó híján a Stage Mama kifejezést használja. 
 
Az előadás később sajnos elveszti ezt a könnyed humort, ahogy a jelenetek is elkezdenek kissé önmagukról szólni. A felsorakoztatott filmjelenetek egy részét ismerem, egy másikat nem, és felmerül bennem a kérdés, hogy vajon szükség lenne-e arra az előadás megértéséhez, hogy műveltebb legyek a filmek terén, hiszen a jelenetek ugyan teremtenek egy furcsa atmoszférát, de nem épül fel belőlük semmi, inkább hosszú ideig ismétlődik ugyanaz. Az Utolsó tangó Párizsban című film két jelenetfoszlányból lesz például egy-egy hosszú jelenet a Just filmingben. Bertolucci és Kristian Smeds alkotása között valóban vannak közös pontok: egy férfi és egy nő, akik akarnak egymástól valamit, csak még nem döntötték el mit, és az egymás megértésének nehézségei. Ugyanakkor Bertoluccinál elég pontosan megtudjuk, mi akadályozza e két embert egymás megismerésében, míg Smeds rendezésében skicc-szerűek maradnak ezek a jelenetek, s így az előadás nagyobb része is.
 
Fotók: Trafó
Fotók: Trafó
A Just filming látványvilága is az Utolsó tangó Párizsbant idézi: szoba a semmiben, vagyis valahol, egy városban, benne asztal, székek, füst, két csillár gyertyákkal, amelyeket az elején meggyújtanak a szereplők, a végén eloltanak. Valószínűleg Budapesten vagyunk, vagyis a nehezen kivehető, háttérbe vetített képek erre utalnak. Közben rengeteg popcorn szóródik szét a színpadon és mozis papírpoharak, amelyeket az időnként megjelenő, aztán eltűnő díszletmunkások hordanak be, aztán takarítanak el. Ilyenkor percekig nem történik semmi más, hosszú üresjáratok ezek, a szétszóródott pattogatott kukorica látványa pedig nem babonáz meg minket, ahogy tették ezt a szétszóródott gombák a kis Juhánnal. Az egyik jelenetben az előadás vége felé a díszletmunkások a színpadra ülnek, és főnökük pénzt oszt nekik. Számunkra itt ér véget a produkció, így a két főszereplő már az előadás után talál egymásra.
 
Mert egymásra találnak, és ennek a módja egyszerre vicces és keserű: az észt és a magyar színész sok hamvába holt próbálkozás után megtalált közös nyelve végül az orosz lesz. A két nép közötti egyetlen kapcsolódási pont pedig a diktatúráról szerzett gyermekkori tapasztalat, amely ugyanabban a pillanatban a finn nézők számára válik ismeretlenné, akiknek nem volt kötelező az orosz az iskolában. Láng Annamária és Juhán Ulfsak régi ismerősökként köszöntik egymást Szibériában ebben az utolsó jelenetben, ahol egy Bertolucci film (Oltalmazó ég) szexjelenetét szinkronizálják oroszra. Ez már tényleg nagyon közel van a beteljesedéshez.
 
Az előadás adatlapja a Trafó oldalán itt található. 
Szerző: Puskás Panni