Nem kéne mindenhez második részt csinálni, mondjuk ezt eleget, nyilván feleslegesen, de legalább ahhoz a produkcióhoz nem kéne, ami épphogy nem bukott meg világszinten (411 millió dollár világszinten egy 190-be fájó szuperprodukciótól elég kevés) – ha már úgyis tudjuk és elfogadjuk, hogy csakis a bevétel számít.
Guillermo del Toro szívügyének forgalmazását anno a Warner vállalta magára, most a Universal gondolta mégiscsak jó ötletnek az ázsiai ihletettségű fenevadakat mechanikus harcosokba bújt emberekkel megállítatni – de persze úgy, hogy az ellenfelek előtte még birkózzanak egyet földön, vízen, meg valamennyire a levegőben is. Pont, mint a gyerekszobában. Del Toro anno már kijátszotta magát, most inkább nyert néhány Oscar-díjat A víz érintésével, úgyhogy átengedte a lehetőséget másnak.
Történetről beszélni már 2013-ban is majdnem felesleges lett volna, hisz akkor sem az volt a lényeg, hogy miért jönnek a szörnyetegek, hanem, hogy jönnek és kész, az emberek meg (akik között olyan szép színészek is voltak, mint Charlie Hunnam, és olyan jók, mint Idris Elba és Ron Perlman), hatásosan kapcsolódtak össze elméjükkel a fél (vagy egész) toronyháznyi robotokban (driftelés!, driftelés!), hogy megakadályozzák a rondaságok elszaporodását planétánkon, s elejét vegyék fajunk kiirtásának. Ha lehet ilyet mondani, szép, kerek bolondság volt az, csak hát Guillermo del Toro egy igazi filmrendező, aki nem csak a számítógép effektgombját volt képes megnyomogatni, hanem azt is, amellyel aktivizálja a nézők ilyesmire kapható felében az örömöt, amelyet akkor érzünk néhanap, ha óriási robotokat és fenevadakat látunk pankrációzni a vásznon.
 Jelenetek a filmből |
Nos, a Tűzgyűrű: Lázadásban nem nagyon nyomogatnak ilyen gombokat, itt azokat nyomkodják, amelyeket akkor nyomogatnak, ha a fontosabbat nem találják. Ebben a filmben a „minden sok és rettentő kevés” nyomvonalain száguldunk előre, megy a zúzás és a fontoskodás, de csak az menti meg a filmet attól, hogy Michael Bay barokkosan elviselhetetlen Transformers-epizódjainak csapdájába zuhanjon, hogy legalább alázatosan teszi, amit tesz, mutat, amit mutat – igen, hát élvezi. Valahogy el lehet hinni az eddig tévésorozatokkal foglalatoskodó Steven S. DeKnightnak, hogy élvezte a felfordulást. Még ha nem is feltétlenül ragad ez át azokra, akik a befogadói oldalon élvezkednének.
Az első rész kapcsán sokakban felmerült, hogy tán még izgibb lett volna a móka, ha a jaegerek és a kaijuk nem szinte kizárólag csak sötétben gyepálták volna egymást, ugyanis többet lehetett volna látni belőlük. Pedig hangulatos volt úgy is. A Tűzgyűrű: Lázadás alkotói azonban rettentően igyekeztek, hogy megfeleljenek a nézői elvárásoknak, így a Star Wars-filmek bűbájos Finn-je (John Boyega) és Clint Eastwood kisebbik fia (Scott Eastwood) leginkább fényes nappal üvöltözik a robotokban, így minden egyes CGI-monstrumot csodás világosban láthatunk. A bibi csak azzal van, hogy a mutatvány misztikuma elveszett a kínlódásban, ami maradt, az meg csak arra jó, hogy percenként eszünkbe jusson (a vége felé már szinte másodpercenként), hogy a múltkor milyen remekül szórakoztunk ezen a csihi-puhin, most meg milyen kár, hogy ez nem sikerül.
 A képek forrása: MAFAB |
És erről a legkevésbé a színészek tehetnek. Mert ugyan az előző menetből csak ketten tértek vissza (ők is inkább mellékszereplők, bár Charlie Day-nek fontosabb szerep jut azért), viszont a gárda teljesen tisztességesen rohangál a greenbox előtt, s amennyire csak lehet, igyekeznek magukkal elhitetni, hogy nem egy drága videójátékban, hanem egy mozifilmben küzdenek a világbékéért. Olyanban, amiben fordulat is van, olyanban, ami nem csak abban bízik, hogy az első film emléke miatt szeretjük, hanem azért, mert hatásosan folytat valamit, amiben a robotok és szörnyek iránt lelkesedők jól érezték magukat.
Nekik tán sikerült elhinniük. Elvégre színészek, ez a dolguk. Mi a közönség vagyunk, velünk el kellene hitetni. Na, alighanem ehhez kellett volna megint egy Guillermo del Toro.