Két lányom van. Az egyik kalózlánynak öltözött élete első óvodás farsangján. Nagycsoportos volt, rég belerázódott az óvodai trendekbe, de föl sem merült, hogy a jégvarázsos Elzák számát szaporítsa. A másik mindig táncra perdül, ha zenét hall, és általában örül, ha kap érte némi elismerést, de nem elégszik meg azzal, hogy „ügyes voltál”. Menő volt? – kérdez vissza ilyenkor, és nyugtázni kell: menő.

Nem nevezném őket lázadónak, de kellő mértékű vagányság szorult beléjük. Nem volt kérdés, hogy karácsonyra meg kell kapniuk az Esti mesék lázadó lányoknak című könyvet.  Amióta ők vannak, én is újratanulom a női léthez való viszonyomat: talán nem volna ez másként akkor sem, ha fiaim lennének, de így kijelenthetem, sokat tanulok tőlük, és közös tanulásunk egyik állomásának képzeltem azt a száz estét, amikor majd elolvassuk – az alcím ígérete szerint – 100 különleges nő történetét.

Nos, csalódtam, csalódtunk némiképp.

Pedig a kötetben akad például két kalóz is: az ír Grace O’Malley a 16. században élt, és vörös hajú portréját Kathrin Honesta illusztrációjaként csodálhatjuk meg a 61. oldalon; a Haitin született Jacquotte Delahaye-ből nagyjából egy évszázaddal később lett a Karib-tenger rettegett kalóza, és Rita Petruccioli illusztrációján villan ki szélfútta fürtjei alól igéző zöld szeme. Velük kezdtük az olvasást, és rögtön kiderült, jó móka foglalkozás alapján ismerkedni a különleges nőkkel. Aki ezt az utat választja, talál magának ökölvívót és tetoválóművészt, kémet és first ladyt, súlyemelőt és motorversenyzőt ugyanúgy, mint balerinát, királynőt vagy éppen csillagászt, őslénykutatót, tengerbiológust. Az is járható út, ha portré alapján választunk: a könyvben szereplő úttörők portréi hatvan illusztrátor munkái, maguk is mind nők a világ minden tájáról.

Akár így, akár úgy kezdjük az ismerkedést a kötettel és a benne szereplő nőkkel (akár bárhogyan másként: szép sorban haladva az első oldaltól az utolsóig, vagy épp kikeresve az ismerősöket: Frida Kahlót, Virginia Woolfot, Yoko Onót stb), előbb-utóbb mindenképp egy szövegnél találjuk magunkat, és ez a bökkenő. A lányaim – és én is – mesére számítottunk: helyette egy-egy oldalba sűrített életrajzokat kaptunk. Nem érdekteleneket, nem is szárazakat, de mégsem igazi meséket. Legalábbis az én lányaim más mese-fogalomhoz vannak szokva.

A szerzők, Elena Favilli (díjnyertes újságíró és médiavállakozó, a Timbuktu Labs alapítója és vezérigazgatója, akinek az Esti mesék… az ötödik gyerekkönyve) és Francesca Cavallo (többkötetes szerző és díjnyertes színházi rendező, a Timbuktu Labs alapítója, kreatív igazgatója, akinek az Esti mesék… a hetedik gyerekkönyve) leszögezik: „Ez a könyv irodalmi mű: a száz hősnő élete és kalandjai által ihletett, szívmelengető és gondolatébresztő esti mesék gyűjteménye, nem a szereplők életének és teljesítményének enciklopédikus összegzése.” Én mégis azt mondanám: zanzáik inkább jó arányérzékkel megírt szócikkek, mint mesék, még akkor is, ha némelyik úgy kezdődik: „Hol volt, hol nem volt”. Több baj nincs velük, és én igazán nem is akarok fanyalogni: nem mesék. Gondolatébresztő szövegek, amelyek számtalan kérdést hagynak maguk után. Ez persze nem baj, sőt az együtt tanulásnak ez is egy formája. Beszélgetőkönyvnek is nevezhetnénk a kiadványt, a kötet egyik lényege úgyis éppen az együttműködés, az együtt gondolkodás, az együtt álmodás, az együtt alkotás. A könyv eredeti amerikai kiadása közösségi finanszírozással jött létre: megvalósítására több mint hetven országból érkezett támogatás, több mint egymillió dollár értékben. Az eleve bizalmat szavazó olvasók összefogása valóban megejtő, ahogyan a sokféle képi világ egy kötetbe rendezése, „összebékítése” is. Ez mind a már említett Timbuktu Labs érdeme, az innovatív gyerekmédia-központé, amelyet a könyv szerzői alapítottak.

De nem akarom megismételni mindazt, amit a szerzők az előszóban és köszönetnyilvánításaikban bőven kifejtenek. Inkább azokra a bizonyos kérdésekre térnék vissza. Mert ha rábök az ember lánya egy portréra, és azt kérdezi: ez tényleg nő?, még könnyűszerrel válaszolhatja neki: igen. Ha megkérdi, miért visel fiúruhát, talán talál rá magyarázatot a kép melletti szövegben, vagy magától is kitalálja: így érezte jól magát. Ha a szövegből kiderül, hogy ezért mindenki különcnek tartotta, esetleg öltözködésével törvényt sértett, az már hagy némi magyaráznivalót maga után. És ez még igazán csak a felszín, nem ütköztünk bele a rasszizmus, rabszolgatartás vagy a depresszió fogalmába.

Sem a transzneműségébe. Coy Mathis, általános iskolai tanuló bemutatása ugyanúgy egy oldalt és felolvasva körülbelül egy percet vesz igénybe, mint bármely más szereplőé a könyvből. De állíthatom, hogy legalább egy órát beszélgettünk a fiútestbe született, ám magát kislánynak érző kisgyerekről, aki arra vár, mikor viszik már el végre a doktor bácsihoz, hogy igazi lányt csináljon belőle. Hogy ez milyen érzés lehet. Hogy tényleg lehet-e fiúból lányt, lányból fiút csinálni. Hogy transznemű-e az a lány, aki szeret focizni. A könyvben röviden felvázolt eset (Coy iskolába kerülvén nem akarta sem a fiú-, sem a mozgássérült vécét használni, és végül bíróság döntött arról: abba a mosdóba járhat, amelyikbe akar) tulajdonképpen huszadrangú kérdésnek bizonyult a számtalan tisztáznivaló mellett.

Esti mesének elég rázós volt tehát. Nem azért, mert prűd volnék (és nem is azért, mert igen későn tértünk nyugovóra), hanem mert nagyon féltem: ne mondjak butaságot. És mivel nem vagyunk – nem lehetünk – otthon az ókortól napjainkig számtalan kultúra szokásaiban, tudományágak történetében, és néha még a napjainkat érintő kérdésekre is nehéz válaszolni (lásd Yusra Mardini történetét, aki 2016-ban minden idők első menekültcsapatának tagjaként vett részt az olimpián), „lázadó” lányokon kívül azoknak a szülőknek való ez a könyv, akik nem lázadnak szülőszerepük ellen, és hajlandók bárminek utánanézni, ha a gyereküknek akad még egy kérdésük.