Tasnádi István: Kartonpapa / Vörösmarty Színház, Székesfehérvár
2018.04.11.

Megérkezik bátyjához és annak családjához a gyászoló özvegy – oldalán fiával és halott férjével. Igaz, ez utóbbi kartonból van, ám a nő és a fiú elmondása szerint ő vezette az autót idáig… URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.

Tasnádi István drámájának címszereplője maga a két lábon járó abszurditás. Bár ez is túlzás, hiszen a kartonfigura nem tud járni, úgy kell cipelni. Éva, az özvegy mindenesetre megingathatatlanul hinni látszik, hogy ez az alak valóban hús-vér ember. Eleinte úgy gondolhatjuk, ennek oka a gyász feldolgozatlansága, ám ahogy egyre több részlet derül ki a famíliáról, megértjük: másról van szó. Az elhunyt férfi gyakorlatilag rettegésben tartotta családját; fia és felesége gondolkodás nélkül hajtották végre parancsait, s ha mégis gondolkodni próbáltak, elnyerték büntetésüket. Halála felszabadulást jelenthetne számukra, de a nő képtelen az életének irányt, formát és tartalmat adó tekintély nélkül élni. Mániáját az apja ellen korábban sikertelenül lázadni kívánó fiú is kénytelen elviselni. 

Tóth Ildikó
Tóth Ildikó
A fordulatokban gazdag ebéd során nem csupán a köznapi, „normális” világ találkozik az abszurdummal, de két családmodell is egymásnak feszül: a katonás drillben formálódott, az imádott-gyűlölt családfőhöz mindenben igazodó, erősen konzervatív, hierarchikus rendszer, illetve a hasonló igazodási pontot teljes egészében nélkülöző, az egymáshoz való kölcsönös alkalmazkodásra épülő, ennek ellehetetlenülésével mind kaotikusabbá váló liberális változat. Az előbbi összetartja ugyan a tagjait, de lelkileg megnyomorítja őket, utóbbi nem avatkozik bele drasztikusan az emberek életébe, de hagyja atomjaira hullani a közösséget. A mű archetipikus figurái különböző tévutakon haladnak, az egyik család az azt összetartó zsarnok halála után hullik szét, a másik szép fokozatosan esik szét magától. Az ebéd során pedig fokozatosan ki is robban minden lehetséges konfliktus - ami a teljes összeomlás rémével fenyeget. 

A családmodell persze túlmutat önmagán, alapvetően társadalmi modellként értelmezendő (de ha a befogadó nagyon akarja, konkretizálhatja térben és időben is). Tasnádi István remekül teremt feszültséget, majd precízen építi egymásra a kirobbanó konfliktusokat. Mindezt úgy, hogy elkerüli a pszichologizálás csapdáját; a kitűnő alapötlet, az abszurdba hajló humor erősíti a konfliktusok szimbolikus, archetipikus jellegét. A frappáns dialógusokban megírt, igen szórakoztató mű csak a befejezésnél bicsaklik meg kissé. A háromesélyes konfrontáció ugyanis meglehetősen egyértelműen dől el, egy klasszikus csattanót követően. Ami azt sugallja, hogy a gondoskodó elnyomás nélkül nemcsak az alávetett képtelen létezni, nemcsak az tekint rá némi nosztalgiával, aki régen elszakadt tőle, és más életet él, de abban is él a vágy egy minden tekintetben irányt mutató zsarnok iránt, aki annak létezését sosem tapasztalhatta meg. És ez érvényes és hatásosan prezentálható gondolat ugyan, de a dráma korábbi szituációiból, konfliktusaiból szervesen nem következik, így némileg előkészítetlennek, kifejtetlennek, önkényesnek hat. 

Kiss Diána Magdolna, Pálya Pompónia
Kiss Diána Magdolna, Pálya Pompónia
A székesfehérvári Vörösmarty Színházban tartott ősbemutatót rendező Hargitai Iván ötletesen gondolja tovább Tasnádi drámájának logikáját és humorát. Az előadás szinte realista hangfekvésben indul, de ezt a tónust rögvest árnyalja Magyarósi Éva fantáziadús díszlete. A szín közepén álló ebédlőasztalt izoláltan veszik körül a lakás további helyiségei, amelyek nagy méretű babaházak (vagy talán inkább a babaházak dobozai). A diáklány élénkpiros szobája, a sárga konyha, a zöld háló és a kék fürdő sorakozik egymás mellett, pontosan érzékeltetve a család tagjainak és funkcióinak izoláltságát, ugyanakkor megadva a játékos stilizálás alaphangját is. Éváék megjelenése a kartonpapával az első fordulat – nemcsak a történetben. Innentől kezdve felerősödnek a stilizáló színészi gesztusok, de a játék csak lassan, apránként emelkedik el a reálszituációktól, s csupán a konfliktusok fokozódásának, az újabb és újabb gyors meglepetések napvilágra kerülésének perceiben élnek a színészek a túlzás, az erős karikírozás eszközeivel. Ez a játékmód pedig természetszerűleg vezet a csúcsponthoz, az eldurvuló buliként, a lázálmok elhatalmasodásaként vagy pszichedelikus tripként is értelmezhető, nagy rendezői fantáziával megkomponált szürreális vízióig. 

A fentieknek megfelelően a színészek realisztikus eszközökkel körvonalazzák a szerepeket, majd fokozatosan rajzolják el a figurákat, úgy, hogy cselekedeteik, reakciók végül már a realitás és az irrealitás, a hihetőség és az abszurd határán mozogjanak.  A kartonfigurával színre érkező Tóth Ildikó alakítása az első percekben mentes minden karikírozástól. Teljesen természetes állapotnak mutatja azt, hogy Éva élőnek tekinti a Kartonpapát – megteremtve ezzel az alapszituáció bizarr abszurditását. S ahogy az ő szerepformálásában megjelennek a stilizáltabb, komikusabb gesztusok, úgy lódul meg a játék egésze is az elemeltebb, szürreálisabb forma felé. 

Fotók:
Fotók: Gergely Bea
A fiát játszó Kovács Tamás a realisztikus megszólalástól a mind szélesebb, groteszkebb gesztusok felé haladva, majd a kezdő tónusba váratlanul és vészjóslóan visszalépve kitűnően építi fel a folyamatot, amelynek során a sokszorosan elnyomott, depressziós fiúból előbb lázadóvá, majd újra a hatalom gátlástalan kiszolgálójává válik. Egyed Attila (Károly), Kiss Diána Magdolna (Juci) és Pálya Pompónia (Helga) játéka az első jelenetben érzékletesen teremti meg a kisebb-nagyobb konfliktusokkal, zsörtölődésekkel, de legalább rutinból működő család mindennapjait. Az ebéd során élesednek a konfliktusok, nyilvánvalóvá válik Károly és Juci kapcsolatának kiüresedése, és az, hogy mindhárom családtag valamilyen úton-módon szeretne kitörni jelenlegi helyzetéből. Ezt az állapotot mind elemeltebb színészi gesztusok közvetítik. Egyed Attila Károlya egyre inkább röhejes papucsférjjé válik, majd szánalmas igyekezettel küzd tekintélyéért, Kiss Diána Magdolna Jucija az érzéketlen fúriák klasszikus szimptómáit produkálja, hogy aztán az önmegvalósításért küzdő nő maszkját öltse magára, Pálya Pompónia pedig úgy jeleníti meg az idősebbek komplexusait józan cinizmussal szemlélő újabb generációt, hogy közben a szülein élősködő, felnőni nem akaró lány alakját is színesen karikírozza. Ő a katalizátora az őrült buliba torkolló szétesésnek, és ő az, aki helyreállítja végül a régi rendet. Ez utóbbi ugyan az előadásban sem hat sokkal hitelesebbnek, mint magában a szövegben, de az alakítás hitele, a játék ritmusa, a fokozatosan felgyülemlő feszültség és a csattanó ügyes kibontása némileg tompítják a problémát.

A rendet helyreállító Kartonpapa már nem az a virulens példány, amely megérkezett az ebédre. A felakasztott, széttépett, összeragasztott figura a többnemzedéknyi tanácstalanság, széthullás, szerencsétlenkedés jelképe is. Csak remélni lehet, hogy ha valaki újra széttépi, többé nem lehet majd összeragasztani.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.