Péli Barna: Húsdiszkont / Horizont Galéria
2018.04.03.

Péli Barna Húsdiszkont című kiállítása április 4-ig látható a budapesti Horizont Galériában. Nem tesszük zsebre, amit ez a leértékelés kínál. KÁNTOR VIOLA ÍRÁSA.

A Horizont Galéria steril kiállítótere átmenetileg Húsdiszkonttá változott. A fehér falak között persze nem bárdok koppannak ütemesen hentesáru szeletelése közben; ha már akusztikus asszociációink támadnak, inkább Muszorgszkij Gnóm című tétele juthat eszünkbe, amikor a kiállító művész, Péli Barna új szoborinstallációjának alakjait vesszük egymás után szemügyre. De leginkább az a sejtés keríthet bennünket hatalmába, hogy biztosan nem tesszük zsebre, amit ez a leértékelés kínál. 


Pedig az évek óta ismert szoboruniverzum formáival találkozhatunk most is. Ezt a mikrokozmoszt hosszú évek alatt a Péli Barna-Galbovy Gábor, ötletszimbiózisban alkotó művészpáros alkotta meg; a purhabból készült, body horrorba illő figurák által benépesített világ eddig jobbára hümmögő zavart és az értelemadási kísérletek homlokráncoló játékát indukálták a nézőkben. Hiszen, bár a torz alakokból álló karnevált anyaghasználata miatt akár az arte poverához, az alakok megcsonkítottsága miatt Kristeva abjekció fogalmához vagy Bahtyin groteszk realizmusához, akár Nero „barlangjától” Hieronymus Boschon át a jelenkorig terjedő allúziókhoz is lehetett kötni, az installációk mégis kívül rekedtek mind a könnyen értelmezhetőség, mind pedig a testtel operáló szobrászati hagyomány terrénumán. Jelentős voltukat nem kérdőjelezték meg, objektív leírhatóságukat annál többen. A torz vigyorok, a kifejezéstelen vagy hiányzó tekintetek, a csonkolt vagy éppen hibrid szervekből álló aránytalan testek egyszerre jeleztek szánalmat keltő embertelenséget, ugyanakkor mindezt oldotta a figurák között állandóan létrejövő kapcsolat, e groteszk communitas – még töredezett voltában is – hordozott finomabb jelentéseket is. A kiállításról kiállításra vándorló egyes alakok mindemellett sajátos viszonyt tudtak, tudnak kialakítani a szoboruniverzum és a nézők között, hiszen Péli ökonomikusan egy-egy tárlat figuráit bedolgozza az újabb installációk anyagába, így egy az egyben vagy módosított formában találkozhatunk újra és újra különös lényeivel.
 
A Horizont Galériában sincs ez most másképp. Az alakok között feltűnik például a bajszos Nyuszifül, életnagyságú fekete hajú férfi, fehér nyúlfülekkel, pelenkaszerű ágyékkötőben, de a kompániát vezető bojlertestű asszonyság is ismerős lehet, az arc feltűnt már a 2015-ös Sátánfarka, de a 2013-as Szocmózis című tárlatokon is, igaz, a korábbi esetekben a nyak, amelyen ugyanez a fej ült, még férfitesthez kapcsolódott. Ez a figura most egy rózsaszínű, nagyméretű tolható áruházi kosárban a korábbról szintén ismert szomorú clownt húzza, akinek testét mindössze két kacska kar jelenti. Bárgyú, félkegyelmű, torz testű alakok ülnek, fekszenek, téblábolnak a szoborcsoportban, meztelenül, ünneplőben, rövidnadrágban, gyerektesttel és felnőtt fejjel, törzs nélkül vagy orrból kinövő pecsétgyűrűs kézfejjel. S mégsem kifejezetten az alakok fájdalmasak önmagukban.
 

Hiszen a kiállításhoz mellékelt kísérőszöveg mint keret kényszerítő értelmezéssel látja el a Húsdiszkont című szoborinstallációt. Péli Barna és a kurátor, Német Szilvi Hillary Clinton 2016-os választási kampányát idézi meg, amely során a demokrata elnökjelölt „az egyik kosárban a szánalmas emberek” kifejezést használta az amerikai lakosság mintegy felére. A „rasszistának”, „xenofóbnak”, „szexistának” tartott embereket ideológiai-politikai szempontból kidobásra ítéltnek minősítette az amerikai elnöki székre aspiráló egykori külügyminiszter. Ugyanakkor, hívja föl a figyelmet a kurátori statement, a világ egyéb országaiban a gazdasági szempontból nincstelenek jelentik azt az ötven százalékot, amelyet „fölöslegesnek” minősítenek. „A ’leértékelt életek’ – a lumpenek, a menekültek, a hajléktalanok, a ’haszontalanok’, a ’máshogy gondolkodók’ – nem illeszthetők be problémamentesen ebbe a ’rendbe’, amelynek fenntartása éppen az ő kívül tartásukból feltételezett. A rendszerellenesség jelölői a felül lévők szempontjából mindig valami ’agresszív’, ’fertőző’ és ’kulturálatlan’, ami a ’harmonikusság’ felbomlasztására szerződött. A lélektanilag elfojtott rétegek feltörése a sok kis elszigetelt igény összekapcsolásával törhet a hatalom megkísértésére.”- áll a kurátori szövegben.
 
E keret tételezésével azonban a szoborinstalláció azonnal új, láthatatlan szereplővel bővül, egy tekintettel, amely mintha „felső kameraállásból” nézne le a félkegyelmű csoportra, kezében rendkívül koncentrált hatalommal, zsebében elitista stratégiáival, amellyel pozícióját védi: a hatalom a kizárás, a leminősítés, a lesajnálás, a dehumanizálás eszközeivel. Egy olyan kétszintű szoborcsoporttá válik így az alkotás, amelynek szemmel is érzékelhető szintjén ezek a pelenkás semmirekellő torzszülöttek léteznek, a „99 százalék, a maradék”, fölöttük pedig a nem látható világban „a kevés számú oligarcha áll”. 
 
E felső tekintet beiktatásával pedig ellehetetlenül az az olvasat, amely Bahtyin François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája című munkájában a groteszk realizmusával azonosít: a hierarchiát megszüntető, preindusztriális világra jellemző karneválok világaként való értelmezés e szoborcsoport esetében nem igazán érvényes. A Bahtyin által vizsgált karneváli forgatagokban az ünnep erejéig megszűnt a hierarchia, helyet cserélt a „fent” és „lent”, a társadalom alsó rétege beöltözött az urak viseletébe, a gazdag szegénnyé vált, a helyzet fakasztotta nevetés pedig ideig-óráig (más) igazságot szolgáltatott. 
 
Péli szoborcsoportjainak (is) egyik lényeges vonása, hogy a szereplők közötti viszonyt azonos rangra emeli a tárgyakkal, a szobrokkal, amelyek az installációt alkotják. E viszonyrendszer a Húsdiszkont című alkotásban most nem kizárólag mellérendelő és egyszintű, hanem e fölső tekintet beiktatásával és helyzetének „statikus felmutatásával” megdermeszti magát a hierarchiát. Ez már azt is feltételezi, hogy Péli figurái valakinek (a hatalomnak) a szemében torzak, hiányosak vagy zombiszerűek. S bár a kurátori meghatározás szerint a kerettörténet egy amerikai elnökválasztás kampányidőszakára utal, lehetetlen, hogy ne vonatkoztassuk az alkotást a parlamenti választás előtt álló Magyarország viszonyaira.
 

Ha azonban a kerettörténet logikáját következetesen működtetjük, akkor álszentség lenne azt mondani, hogy a lefokozás, a másik eldobandó gnómként való definiálása, torzként látása csak és kizárólag elitista stratégia volna. Az identitás megerősítésének vágya az azonos szinten élők között is előhívhatja a másik lefokozásának, és így a saját önazonosság megerősítésének technikáját. A szoborcsoport kiváltotta képzeletbeli hangkulissza pedig ebben az esetben bővül, Péli Barna pelenkás felnőtt figurái között a sugdolózás felerősödik, és nem biztos, hogy hallani akarjuk, mit mond az egyik a másiknak. 
 
Mert ami igazán szomorúvá és igazzá teszi ezt a kampánybeli kerettörténetbe ágyazott installációt, az nem más, mint hogy a mintakövetés logikája szerint a „fent” lefokozó gesztusa könnyedén átdiffundál a „lenti világba” is. E kiállításon láttam először úgy Péli Barna szobrait, mintha a torz, groteszk alakok egymást látnák ilyen torznak, pontosabban ők is ilyen gnómnak, aránytalannak, hiányosnak vagy lehetetlenül átszerkesztettnek érzékelnék a többieket; mintha a figurák tekintete teremtené meg a másikat. Mintha a szobrok látható teste a másik percepciója lenne. Mintha nemcsak a hatalomé, hanem az azonos rétegbe tartozók tekintete is teremtené ezt az infernális világot. A talajszintre helyezett figurák pedig a látogatót is bevonják a saját kapcsolathálójukba; a groteszkre jellemző feloldó nevetés kizárt.
 
Még akkor is így van ez, ha a jelenkori demokráciában is létezik olyan határhelyzeti pillanat, amikor a „fent” és „lent” rövid időre felfüggeszti létezését, és sajátos inverz hatalmi helyzet alakul ki, ez a választás liminoid helyzete. A szoborcsoport belső törvényszerűsége erre a pillanatra is kiterjeszthető, azonban a személy a hatalmi helyzet szempontjából hasznos, érdektelen vagy ártalmas tárggyá alakításának, silányításának, és e transzformáció továbbáramoltatásának gesztusa erősebb marad; a szoborcsoportnak ez a keservesebb és realistább állítása.
 
Péli Barna installációi eddig mindig végtelen teret hagytak a fürkésző értelemkeresés számára, most mintha egyetlen jól körülírható jelentéstartományba zuhanna az univerzum. A húsdiszkont emberi vég/kiárusítássá válik. A steril galéria pedig morális térré.
 
A kiállítás április 4-ig látogatható. 

Szerző: Kántor Viola