Beszélgetés Emmanuelle Haïmmal
2018.03.30.

Emmanuelle Haïm francia csembaló- és zongoraművész, karmester és művészeti vezető évtizedek óta foglal el előkelő helyet a barokk és 18. századi zene előadói között. A művésznő és együttese, a 2000-ben alapított Le Concert d’Astrée most egy olasz barokk kantátákat bemutató, Írországtól Bahreinig ívelő turné részeként látogat el a Budapesti Tavaszi Fesztiválra. MALINA JÁNOS INTERJÚJA.

Revizor: Ön az egyik legelismertebb előadóművész a „Barokk +” világában. Billentyűs hangszerek játékosaként, karmesterként és művészeti vezetőként számos nagyszerű előadóművésszel és együttessel működött együtt pályája során – azt megelőzően és azt követően is, hogy 2000-ben saját együttest hozott létre. Vajon elsősorban ezek a kapcsolatok határozták meg és alakították igen összetett tevékenységét és érdeklődését, vagy éppen ellenkezőleg, mindvégig a saját útját követte, és az elérni kívánt céloknak megfelelő partnereket választott?

Emmanuelle Haïm: A zene természetesen az ember találkozásaiból jön létre. Gyermekként mindig érdekelt a zene, és az a szerencse ért, hogy a családom számára is fontos volt. Édesanyám és édesapám egyaránt amatőr zongorista és zenekedvelő volt. Így hát a zene jelen volt családunk mindennapi életében, hiszen az összes gyerek: nővéreim, fivérem és jómagam is játszottunk valamilyen hangszeren és hangversenyekre jártunk. Édesapán halála után pedig az a szerencse ért, hogy magyar mostohaapám révén egy sor magyar zenész megfordult az otthonunkban, így Kocsis Zoltán, Perényi Miklós és Schiff András is, s ők természetesen mély benyomást gyakoroltak rám. Egész életem folyamán fantasztikus zenészekkel találkoztam, és úgy érzem, hogy kapcsolatba is kerültem velük. Hozzátartozik ez azokhoz a csodálatos dolgokhoz, amelyekben zenészként részünk van.

R: Ön azok közé az együttesvezetők közé tartozik, akik pályájukat kiváló hangszeresekként kezdték. Egyszersmind a maroknyi sikeres női művészeti vezető egyike is. Nem ismerek azonban senki mást, akiről mindkettő elmondható volna. Jelent ez a különleges helyzet az Ön számára valamiféle hátrányt, kihívást vagy lehetőséget?

Emmanuelle Haïm
Emmanuelle Haïm
EH: A régi zenében a vezénylés szempontjából kétségtelen előnyt jelent, ha az ember billentyűsjátékos, hiszen eleve a zenei történések kellős közepén található. Billentyűsként gyakran a karmester segítője; az énekeseket kíséri és előkészíti egy opera-produkcióra; a színpadi próbák során is közreműködik; és continuo-játékosként természetesen a zenekarnak is tagja. Továbbá az ember részt vesz a kottakiadás elkészítésében vagy lektorálásában, amikor korábban előadatlan vagy kiadatlan műről van szó; közreműködik a műsorrend kialakításában; és általában, mindenben van némi szava, és ilyen módon rengeteget tanul. Ami tehát engem illet, ez valóban segítséget jelentett a számomra. Ami a női karmesterséget illeti, ezt sohasem tekintettem hátránynak. Ezzel a kérdéssel már pályakezdőként szembesültem, és meglepett, sőt kissé irritált is; ami engem illet, ezt nem kívántam problémának felfogni. Azzal foglalkoztam, amivel a meggyőződésem szerint kellett, és nem zavartattam magam semmitől. Lehet persze, hogy némi időbe tellett, hogy ezt így tudjam felfogni. A dolgok azonban változnak, és a fiatalabb lányok előtt határozottan megnyílnak az ajtók, és ez jó dolog.

R: Az opera nyilvánvalóan érdeklődésének és tevékenységének egyik súlypontja. Hogyan kerül egy hangszeres zenész ilyen bensőséges kapcsolatba a vokális zenével?

EH: Mindig szenvedélyesen érdekeltek a történetek, a színház, a költészet, a színészek, a táncosok, általában véve: a színpad. És szenvedélyesen érdekelt a zene, a zenészek, a zenekarok. Az opera egyesíti ezt a két világot; és lehetővé teszi, hogy fantasztikus érzések kerítsék hatalmába az embert. Eszembe jut egy példa: Mozart Idomeneójában az „Andrò ramingo e solo” kezdetű kvartett, amely akkor hangzik el, amikor Idamantét eltaszítja magától az édesapja, és ő teljesen kétségbeesik. Hát létezhet bármi, ami megindítóbb lenne ennél? Vagy Charpentier operájában, a Médée-ben, amikor Médée saját gyermekeit mérhetetlen gyengédséggel és szomorúsággal átengedi vetélytársának, Créuse-nek: „Princesse, … prenez-en quelque soin” (Hercegnő, viselje gondjukat) – mondja a férje kedvesének. A fuvolák és az énekes egy időben megszólaltatott b és h hangja fejezi ki a pillanat rendkívüliségét. Gyönyörű, ugye? Hát ezért szeretem a zenében elbeszélt történeteket. De ugyanezt a hangszerek is el tudják mondani, a hangok mögé rejtett szavakkal.

R: Hogyan írná le rendkívül széles, Monteverditől Mozartig terjedő zenei érdeklődését? Hogyan jellemezné a zenéhez fűződő személyes kapcsolatát?
 
EH: Azt hiszem, hogy az érdeklődésem ennél is szélesebb, kiterjed Debussyre, Bartókra, Schubertre, Stravinskyra vagy Sibeliusra is… De azért az a zene, amit előadok, valamilyen módon mindig kapcsolódik a csembalóhoz vagy a korai fortepianóhoz. A lényeg az, hogy amikor elkezdek egy projektet, például Cavalli, Purcell vagy Delalande műveivel, akkor a lehető legtöbbet szeretném megtudni a zenéjükről: a 17. századi olasz zenében akár éveken át elmerülhet az ember! Azután az angol masque vagy a francia grand motet ejti foglyul az embert: az emberélet semmiképp sem elég hosszú ahhoz, hogy mindezt felderítsük. Ha egy új művel ismerkedem, akkor a kotta első elolvasása után a szöveggel kezdek foglalkozni. A jelentésével (ha idegen nyelven írták) és az eredetével; és megpróbálom megérteni, hogy mi volt a zeneszerző szempontja, amikor éppen ezt a szöveget választotta megzenésítésre. Ugyancsak megpróbálom megismerni a darab keletkezésének körülményeit; azután eljátszom és eléneklem, hogy megtanuljam, és elemzem is. Majd ezután következik a lényeg: a valóságos énekesek és hangszeresek, akikkel együtt a művet megszólaltatom.

R: A honlapján láthatók olyan fotók, amelyek Önt a zenekar előtt ábrázolják, miközben barokk zenét vezényel két kézzel, a 19. század óta megszokott módon. Ez a diszkrepancia nem jelent problémát az Ön számára?

Le Concert d’Astrée
Le Concert d’Astrée
EH: A historikus előadás kompromisszum: gyakran modern színházakban, modern színpadokon és modern zenekari árkokban játszunk. A távolságok nagyok: az énekesek például, a 17. és 18. századi gyakorlattal ellentétben, messze a színpad hátsó részében énekelnek, és ez időnként arra kötelez minket, hogy modernebb módon vezényeljünk annál, mint amilyennek a korabeli vezénylést elképzeljük. Máskor viszont elmélyültebb kutatásokba bocsátkozhatunk, ha a historikus előadásnak elkötelezett előadókkal van dolgunk. Nem hiszem, hogy ebben a kérdésben létezik egyetlen igazság.

R: Az idei Budapesti Tavaszi Fesztiválon Ön hangszeresként hatodmagával fog játszani, két énekes társaságában. A most futó évad legtöbb más koncertje alkalmával azonban tágas színházakban és templomokban játszanak (mégpedig nem is csupán operákat és egyházzenei műveket). A Zeneakadémia férőhelyeinek száma viszont nem éri el a 850-et. Ezek a méretek (az együtteséi és a helyszínéi) puszta szükségszerűséget jelentenek az Ön számára, vagy inspirálják is arra, hogy valamit másképp csináljanak?
 
EH: A Zeneakadémia csodálatos történeti helyszín, amely számomra tele van jelentéssel és emlékekkel. Rendkívül megható a lehetőség, hogy itt játszhatom, nem csupán a terem jó tulajdonságai miatt, hanem azok miatt a zenetörténeti események miatt is, amelyeknek a falai tanúi voltak.
 
R: Néhány nap múlva hallani fogjuk Önöktől Händel három rendkívüli drámai erővel megírt korai olasz kantátáját. Felfoghatjuk ezt a műsort úgy, mint ami – jelmezek és díszletek nélkül is – a barokk operáról mond el nekünk valami fontosat?
 
EH: A fiatal Händelnek ezek a művei az újonnan megismert Itália iránti rajongását sugározzák magukból. 1706-ban és 1707-ben keletkeztek, és bennük Händel azon melegében összefoglalja az őt körülvevő összes szépséget. Ez a három történet természetesen miniopera. Kettő közülük a főszereplők, Armida, illetve Lucrezia tragikus végzetéről szól: egyiküket elhagyják, a másikukat megerőszakolják. Szerencsére Aminta és Fillide árkádiai ihletésű duettje megvigasztal minket azzal a tanulsággal, hogy a bizalom és a hűség szerelmi boldogsághoz vezet. Eközben az érzéki triószonáta bája az egész programot besugározza.

R: Szólna néhány szót a hangverseny énekszólistáiról?

EH: Nagy öröm számunkra, hogy két nagyszerű, fiatal francia énekessel léphetünk fel. Sabine Devielhe-jel már a mai estét megelőzően is dolgoztunk együtt néhányszor: Mozart Mitridatéjában és Händel Il trionfo del tempo e del disingannójában. Sabine rendkívüli előadóművész, aki iránt mindenfelől érdeklődnek, ezenfelül pedig nagyszerű muzsikus. Nem csupán remekül helytáll a barokk repertoárban, hanem mélyen kifejező és megrendítő is, amit csinál; a tehetségén túl pedig rendkívül önzetlen is. Lea Desandre-ral régóta ismerjük egymást: fiatal művészként énekelt velem az Aix-en-Provence-i fesztiválon, és így az a szerencse ért, hogy tanúja lehettem pályakezdésének. Kezdettől fogva megejtett finomsága, hangszínének gyengédsége, rendkívül magabiztos zenei ösztöne. Ehhez a repertoárhoz, amelyet ismer és szeret, igen szoros kapcsolat fűzi.

R: Az Ön által vezetett glyndebourne-i Händel-operaprodukciók a legnagyobb visszhangot keltő sikerei közé tartoznak. Folytatódni fog ez a sorozat? Keressük már a repülőjegyeket az interneten?

EH: A most következő évadban nem is kell olyan messzire menniük az érdeklődőknek: csupán a lille-i operaházig, ha Händel Rodelindáját, és Dijonig, ha Rameau Les Boréades-ját szeretnék látni velünk.
Szerző: Malina János