MOST FESZT 2018 / Jászai Mari Színház, Tatabánya
2018.03.30.

Utoljára futott neki a tél meg a mínuszok a tavasz első napján odakint, de a tatabányai Jászai Mari Színházban már első este valami olyan elementárisan fojtogató mediterrán történetbe cseppentem, amely minden fagyoskodást feledtetett. A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház Carmen-átiratával startolt el az idei, sorrendben negyedik MOnodráma és STúdiószínházi FESZTivál. KÓNYA RITA VERONIKA BESZÁMOLÓJA.

A név: Carmen
A név: Carmen

Prosper Mérimée jól ismert történetét a dél-európai irodalmat és színjátszási módokat mint a tenyerét ismerő Sediánszky Nóra írta-rendezte kamaradarabbá, a szinte filmes közelséggel még megrendítőbbé téve szenvedély és fátum beteljesülését. A név: Carmen című előadás egyre csak szűkülő andalúz arénát formáló, narancs levétől áztatott játékterében déli nőtípusokat is felvonultatott saját verziójában: a tapasztaltságot, a bölcsességet és az ártatlanságot megtestesítő „kar” ritmikus mozgásával adott hol keményen kopogó, hol nőiesen lágy ütemet mondanivalójának. Mozgás és zene egyaránt nagy szerephez jutott itt, a dialógusokat verekedések, meg szefárd és flamenco dallamok törték meg, végletesen elmélyítve az érzést: a szerelem ilyen, pontosabban ilyen is tud lenni. Először a világot jelented az öntörvényű, nárcisztikus másiknak, aztán eldob. Már más kell, a régi unalmas, csak bosszúság. Vagy tudunk élni ezzel tovább, és hagyjuk élni Őt is, vagy nem. Nem könnyű. Josénak ezúttal sem sikerült. 

Teljesen más hangulatba sodort Pál András és Rozs Tamás estje, a Kezdhetek folytatódni. A legjobb monodrámának választott előadásban a színész és a csellista Petri György versvilágába vitt magával. Vaksötétben kezdődik ez az előadás, csak a Radnóti művészének delejező, szuggesztív hangját lehet hallani, mintha mindig máshonnan szólna hozzánk: "ülj le és figyelj". Aztán felgyullad a fény, a színész megérkezik közénk, a parányi pódiumon kempingszékkel, papírokkal, sok doboz sörrel helyezkedik el és kezdi. Mintha feszengene kicsit, ki-kiszól a nézőknek. Rozs Tamás csellójával ekkor még a nézőtér utolsó sorából varázsol, míg a színész maga mellé nem hívja. Közvetlenség, humor és iszonyat keveredik, ahogy a fertelmes, kiábrándító anekdoták, plasztikus képek követik egymást, természetesen a nőről, nőkről, de nem ám vágyról meg vérvörös szerelemről, hanem undorról és unalomról. Közben folyton kizökkent(ene), sörrel kínál, leül közénk, lábunkon dobol, úgy mondja Petri bátor szövegeit őrületes azonosulással, ami ennyire közelről páratlan élmény.

Csak egy szóval mondd
Csak egy szóval mondd

Megint csak más világ a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának Csak egy szóval mondd című előadása. Elvira Lindo regényének adaptációjáról már írtunk, de annyit muszáj megjegyeznem, hogy a színház büféjében berendezett díszletben - ne túlzsúfolt színpadképet képzeljünk el: legmarkánsabb darabja a kanapé és két kuka - zajló játék több súlyos csendet eredményezett. Két barátnő tragédiája, egyikük számára már nincs mód a túlélésre, míg a másik megpróbálja. Hogy melyikük jár jobban, az életről önként lemondó Milagros vagy Rosario, aki tolja tovább ezen az életnek nevezett szemétdombon...? Ezen töprengek még órákig.

A Rába Roland rendezte – a közönségzsűri díját elnyerő - Leszámolás velem másképpen facsar a lelkemen. Nem szép, de tényleg csak ismételni tudom a kirekesztő családját kartonfigurákkal bemutató, nyomorúságosan brutális gyerekkorára, a másságára való ráeszmélés gyötrelmeire visszaemlékező srácot alakító Nagy Dániel Viktor játékáról itt író kollégát: az a baj, hogy nem azokhoz jut el, akiknek világlátásán változtatni kellene.

Bérczes László Háy János-átiratáról, A halottemberről hiába írtunk már kritikát szintén, hiába néztem meg már kétszer is a Szkénében, a férjét elveszítő, és túl későn visszakapó asszony gyónás-monológja, Háy gyönyörű nyelvezete, Mészáros Sára csodálatos játéka a két körben forgó színpad közepén lógó hintán az egykori bányaváros színháztermében is valami olyan ősi, elementáris katarzist okozott, amit csak nagyon kevés előadás - nem hiába kapott két kategóriában is különdíjat a szemlén.

Lisa Langseth sztorija, egy 25 éves ember - szándékosan nem írom, hogy nő - személyiségfejlődésének története az Ódry Színpad pincéjéből érkezett a Kamaraszínházba. A fizikai színházi koreográfus-rendező-hallgató Vadász Krisztina és a Katharinát alakító Pálya Pompónia az eredeti, A karmester szeretője helyett a Túlóra címet adták az előadásnak (a Langseth-darabot egyébként az egy évvel ezelőtti premierrel nagyjából egy időben a Pesti Magyar Színház is bemutatatta), amely bármelyikünk eszméléstörténete lehetne. Kapcsolataink révén jutunk közelebb önmagunk megismeréséhez – van, akinek ehhez történetesen egy szeretői státusz kell. A képregény- vagy videojáték-hősnőre hajazó szerelésben virító színésznő másfél órás monológja alatt bejátssza a költözködés dobozaival és a tudásszomjat szimbolizáló rengeteg könyvvel, kiragasztott idézetekkel telepakolt teret, öniróniával sztorizik, bábozza el a találkozást a Férfival, annak gyerekével, erős hangeffektek törik meg a beszédjének árját, figurázzák ki az őslényszerű élettárs nyomokban létező intellektusát. Az i-re a pontot a citerával eljátszott tengerparti aktus teszi fel, a Férfi és az ő képzeletbeli, fiatal és gyönyörű „utódja” között. A díszletre ragasztott idézetek közül a kedvencem ez lett:„kérem azokat, akik szerint nem lehetséges, ne tartsák fel azokat, akik már csinálják!” Bizony ám. Tessék felismerni, kitörni, változtatni!

A párnaember
A párnaember

Egy Martin McDonagh-előadás szinte mindig megosztja a közönséget, A párnaemberre ez abszolút áll, most sem volt másképp. Ahogy sok hónappal ezelőtt a budapesti Radnótiban, úgy itt is maradtak üresen székek a második felvonásra. Mégis a legjobb stúdiószínházi produkcióvá választották. A brutális erőszak humanista dalnokának – paradoxon, de igaz - számító ír szerző pszichothrillerét a csíkszeredai színház társulata Csiki Zsolt rendezésében értelmezte újra, elég izgalmasan. Izgalmas volt McDonagh viszonylag érintetlenül hagyott szövegétől, hogy végig billegett, ki is a pszichopata valójában, hogy az aberrált diktatúra rendszerében zajló vallatást David Lynch-re emlékeztető megoldásokkal tagolta szét a rendező: Katurian horror-novelláinak mesélője egy szétnyíló vörös függöny mögött, szado-mazoszerű jelmezben álló bárénekesnő volt: a jazz-ütemekre zajló lidércnyomás-képekkel Csiki Zsolt a Twin Peaks atmoszféráját teremtette meg. Érdekes volt a krétarajzok dominanciája is: hogy nemcsak a szellemileg visszamaradott Mikhal firkált a paravánokra, hanem a „felnőttek” is, például a szadista szülők. Ahogyan az előadás végére beszínesedtek a fekete paravánok.

Az utolsó nap délutánján - a fesztivál történetében először - gyerekeknek (is) szólt egy előadás: a szolnoki társulat produkciója. Egy cserfes kislány Szabó T.-, Lackfi- Kukorelly-, Ranschburg-, vagy éppen Weöres-szövegekkel tarkított mondanivalója minden olyanról, ami egy gyereknek érdekes. Hogy kutyát akkor kap, amikor a szülők válni készülnek. Hogy A legnagyobb tilos az, hogy megkérdezés nélkül elmenjünk otthonról – naná, hogy világgá. Hogy „a felnőttek dolgán kívül olyan is van, hogy „a gyerekek dolga”, amit meg a felnőttek nem érthetnek. A hatalmas (lelki?) hátizsákot cipelő kislányt játszó Jankovics Anna, egyben az előadás rendezője a kör alakban elhelyezett papírokon rajzolva, unatkozva, hisztizve, énekelve, uzsonnázva és megállás nélkül locsogva tényleg elhitette velem háromnegyed órára, hogy óvodás.

A fesztivált a Miskolci Nemzeti Színház két részben játszott „hadművelete”, az Elza, vagy a világ vége zárta. Fábián Péter és Benkó Bence abszurd katasztrófa-komédiájáról korábban itt írtunk.

A tatabányai mustra idén is stabil híd volt az alkotók és a közönség között. A gyerekkori traumák képzeletbeli hátizsákja pedigvégigívelt az előadások jó részén: a „csak” egy egyszerű válást megélő kislánytól a lelki vagy fizikai terrort elszenvedő gyermeken át egészen a kínhalálra ítélt gyermekig. Olyan hátizsák ez, amelyet teljesen soha nem lehet levenni.

Címkék: MOST FESZT 2018