Lajkó: Cigány az űrben
2018.03.28.

A Lajkó: Cigány az űrben című fekete komédia érdekes műfaji kísérlet, ami ugyan sokszor vicces, végül mégsem találja telibe a nézőt. BUJDOSÓ BORI KRITIKÁJA.

Első nagyjátékfilmjében Lengyel Balázs a skandináv fekete komédiák/szatírák világlátását ötvözi a politikailag inkorrekt humorral, és használja ezeket egy olyan sztori keretein belül, amely az ötvenes évek kommunista Magyarországán, illetve a Szovjetunióban játszódik. A Lajkó: Cigány az űrben többé-kevésbé teljesíti azt a nem könnyű vállalást, amit ez a kevert műfaj jelent, kisebb ritmustévesztésekkel ugyan, de eldöcög. Ugyanakkor a legtöbb tekintetben profi filmből mégis hiányzik valami. Talán éppen a szív.

A film az első sikeres űrutazás alternatív történetét meséli el, mely szerint valójában egy Lajkónak becézett, Serbán Lajos nevű cigány fiatalember (Keresztes Tamás) volt az első, aki az űrben járt, pár évvel megelőzve Jurij Gagarint. Nyakatekerten kalandos, lökött történet sok váratlan fordulattal és jó pár hullával. A legelső elhalálozó véresővel teríti be Lajkót és családját, ezzel mindjárt jelezve, hogy milyen típusú humorra számíthat a néző a továbbiakban. Ráadásul ekkor már egy szarban tocsogós jeleneten is túl vagyunk.

De nem annyira a gusztustalankodás, inkább a bizarr felé elcsavart ábrázolás tekintetében vetíti elő a későbbieket ez a nyitány. Aki látta a rendező 2016-os, A répa című rövidfilmjét, amely egy atomszennyezett répáért folytatott halálos küzdelemről szólt, az máris el tudja képzelni a Lajkó hangvételét: az alkotók (a forgatókönyvet Lengyel Balázs és Lovas Balázs közösen jegyzik) hol simán komikus, hol kifejezetten groteszk túlzásokkal nagyítják fel a történet elemeit, amíg sötéten humoros mesévé nem válik.

Lajkó az első jelenetben botcsinálta mentora, a helyi TSZ-elnök, Karmazsin Jenő (Gyabronka József) és egy szénaboglya segítségével gyakorolja a repülést. Keresztes első mondata a filmben – „Ugorhatok, Jenő bácsi?” – a maga egyszerűségében zseniálisan vicces. Erre a „deadpan” humorra, azt hiszem, nem létezik pontos magyar kifejezés, a faarcú előadásmód a lényege, és Aki Kaurismaki az egyik legbriliánsabb filmes képviselője napjainkban. Lengyelék is leginkább ezt a hangvételt célozzák meg, de az esetek egy részében mellélőnek: poénjaik sokszor egyszerűen nem ülnek, eleve nem viccesek, máskor kiölik a jelenetből a humort azzal, hogy túlságosan elhúzzák, ugyanazt a poént unalomig ismételve.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

A kezdeti szárnypróbálgatások nem egészen úgy alakulnak, ahogy Lajkó tervezte, és főhősünk akaratlanul is az 1956-os forradalom közepén, majd börtönben találja magát, ahonnan miért is ne vezetne szinte egyenes út Bajkonurba, ahol a szovjet űrprogram keretében Lajkó talán eljuthat az űrbe – amennyiben a jelöltek közül ő bizonyul a legrátermettebbnek. A főhőst kalandjai során elkíséri Jenő, valamint Lajkó rájuk akaszkodó apja (Pálffy Tibor) is, aki teljesen elszámított figura: dramaturgiai funkciója lényegében nincs, úgy tűnik, az alkotók inkább humoros színfoltnak szánták, ugyanakkor egyáltalán nem vicces, ellenben az összes cigányokkal kapcsolatos sztereotípiát és előítéletet megjeleníti (lop, cifrákat káromkodik és kiszínezett történeteket ad elő). De létezése nem annyira ízléstelen, mint inkább érthetetlen.

Ami Lajkó apja esetében nem jön össze, az máshol sikerül: került a filmbe egy jól felépített, kellően polgárpukkasztó nácis szál, és Mengele emberkísérleteiből úgy tudnak poént faragni az alkotók, hogy pont kellően kényelmetlenül érezzük magunkat, miközben nevetünk. Ugyanakkor egy ellenpélda ismét: egy fárasztóan elnyújtott melegszálat is behoznak, ami már kezdetben sem bődületesen vicces, de egy idő után egyszerűen nem értjük, miért kell még mindig ezen rugózni, mintha az írók kifogytak volna a poénokból.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Az írói-rendezői megbicsaklások ellenére rengeteg dolog remekül működik. Elsősorban a kiváló castingot kell dicsérni: a Katona József Színházból és filmekből is jól ismert Keresztes ismét kamatoztatja komikusi érzékét, amikor csak kinyitja a száját, rögtön vicces, Gyabronka is tökéletes, mint mindig, de a mellék- és epizódszereplők többsége is figyelemre méltó, különösen a Szovjetunióban játszódó szakaszban, például a Brezsnyevet alakító ukrán színész, Bohdan Beniuk és a német űrhajós riválist játszó Anna Böger ügyesen fokozzák a komikus hatást.

Technikai szempontból pedig szinte hibátlan a Lajkó, Valcz Gábor látványa (ó, az a szoci lambéria!), Sinkovics Judit jelmezei (csúcspont: Keresztes „gyíkember” szerkója a végén), Balázs Ádám néha kicsit túlságosan is evidens, de a hangulatot mindig jól támogató kísérőzenéje és Réder György operatőri munkája szép egységbe forr össze. Megvan tehát a mese világa, mégis csak pillanatokra kel életre ez a történet. Talán az lehetett a baj, hogy az írás, a forgatás és a vágás szakaszában is túlságosan a ritmusra, a poénok felépítésére koncentráltak az alkotók, és emiatt túlságosan kimatekoltnak és nem eléggé élőnek érződik a filmjük. Egy ilyen elemelt szatírán hitelességet ugyan nem lehet számon kérni, de azt igen, hogy a figurákban legyen annyi anyag és réteg, hogy élőnek tűnjenek. És esetleg még meg is szerethessük őket.


Szerző: Bujdosó Bori
Címkék: Mozipremierek 2018