Snétberger Ferenc és a Concerto Budapest a Müpában
2018.03.26.

Gitáros és szimfonikus zenekar? Ritka találkozás. Jazzgitáros és szimfonikus zenekar? Még ritkább. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

Snétberger Ferenc és Keller András között régi művészbarátság tart fenn termékeny szellemi köteléket, amelynek eredményeként a két muzsikus olykor együttműködik a Keller vezette Concerto Budapest hangversenyein. Ilyen alkalom volt a zenekar legutóbbi hangversenye is, amelynek ugyan nem volt külön címe vagy jelmondata (hacsak a bérlet címét – Favoritok – nem tekintjük annak), de akár lehetett volna is ilyen, hiszen az est műsorválasztása azt példázta érzékelhető tudatossággal, hogy minden ezzel kapcsolatos kétely ellenére sikerülhet az úgynevezett komolyzene világában az értékek és az igényesség követelményeinek feladása nélkül szórakoztatónak lenni. Két szimfonikus jazzkompozíció kapott helyet a programban: az első rész nyitószámaként Snétberger Ferenc 3. rapszódiáját hallottuk, a másodikat pedig teljes egészében a kortárs jazz egyik meghatározó alakja, a legendás gitáros, John McLaughlin (1942) Mediterrán melléknevű Gitárversenye (1986) töltötte ki – mindkét mű szólóit Snétberger játszotta.
 
Snétberger Ferenc
Snétberger Ferenc
A két jazzkompozíció között az első részben megszólalt még Darius Milhaud brazil könnyűzenei élmények hatására keletkezett, tréfás-abszurd cselekményű balettje, az Ökör a háztetőn (1920), majd Paul Dukas A bűvészinas című szimfonikus scherzója (1897), amelynek ugyan nincs könnyűzenei kapcsolata (hiszen a mai fogalmaink szerinti könnyűzene a darab keletkezésének idején még nem is létezett), a darab mégis illett a hangverseny profiljához. Hiszen a Goethe azonos című balladájának (1827) ihletése nyomán született alkotás keletkezése óta a koncerttermek közkedvelt slágerdarabja, amely mind dúdolható, népszerű dallamával, mind színes hangszerelésével fölényesen tesz eleget a könnyed szórakoztatás követelményének.
 
Keller András érzékelhetően lubickolt az Ökör a háztetőn által felkínált karmesteri feladatkör szokatlan lehetőségeiben. Könnyűzenei inspirációjú, táncos lejtésű zenét irányíthatott, erős-nyers hangsúlyokkal, rugalmasan ringatózó ritmikával, sok-sok nyers színnel és vállalt harsánysággal. A zenekar tagjai is hasonló örömmel merítkeztek meg a balett-pantomim élénk tónusaiban, és persze abban a mindent elborító, életvidám karneválhangulatban, amely a kompozícióból árad. Mindennek eredményeképpen magával ragadóan jókedvű előadás született, amely nemcsak temperamentumával vált méltóvá Milhaud zenéjéhez, de pezsgő kivitelezésének perfekciójával is. Dukas szimfonikus scherzójában – amely műfajmegjelölése ellenére inkább tömör szimfonikus költemény, hiszen ábrázoló szellemű zene, amely nagyon is világosan körvonalazott történetet jelenít meg – a megszólaltatás remekül kamatoztatta a késő romantikus hangszerelés színgazdagságát, a darab feszesen pergő ritmikájának sodró erejét, a varázsatmoszférát és a démoniságot, amely a zenéből sugárzik. Mind a Milhaud-, mind a Dukas-mű interpretációjában a zene szuggesztivitásának, tömörségének, erejének érzékeltetését szolgálta, hogy Keller vezénylése hangsúlyozta a komponálásmód monotematikus jellegzetességeit.
 
Keller András
Keller András
A hangverseny főszereplője persze Snétberger Ferenc volt, s így a két legnagyobb érdeklődéssel várt mű is az a kettő lett, amelyet ő szólaltatott meg. Bár ezeket két teljesen különböző karakterű muzsikus írta, és bár egymástól több évtizedes időbeli távolságban keletkeztek, érdekes módon a 3. rapszódia és a Gitárverseny között felfedezhetők hasonlóságok. Mindkettő elektromos hangerősítésű akusztikus gitáron szólalt meg, s ez fontos mozzanat, mivel mind Snétberger darabja, mind McLaughliné (Snétbergeré kisebb mértékben, McLaughliné azonban meghatározó módon) támaszkodik a flamenco-gitározás hagyományára is, illetve általában az ibér koloritra. Hasonlóképpen közös tulajdonsága a műveknek, hogy mindkettő közérthető, könnyen emészthető, dallamos zene, vagyis nem a modern jazz elvont ágába tartozik, sőt bizonyos részleteiben mindkettő kapcsolatot talál az úgynevezett szimfonikus könnyűzene hagyományával. Végül a harmadik hasonlóság, amely oly kézenfekvő, hogy a kritikus szinte szégyelli megemlíteni: mint a legtöbb szimfonikus jazzkompozíció, mindkét mű reflektál a klasszikus zene történetére, műfajaira.
 
Igaz, Snétberger rapszódiája nem a virtuóz liszti vagy a folklorisztikus bartóki rapszódiaműfaj lassú-gyors formamodelljének örököse, hanem sokkal inkább a szabadon csapongó gondolatáramlás műfajaként értelmezi a rapszódia szót (rapszódia az, ami rapszodikus), McLaughlin versenyműve azonban az európai versenyművek főáramához kapcsolódik háromtételességével (gyors–lassú–gyors) és cadenzáival. Mindkét mű erőteljesen virtuóz hangszeres játékot igényel, így mindkettőben remekül érvényesülhetett Snétberger fölényes hangszeres tudása, ugyanakkor mindkettő arra is alkalmat adott, hogy világosan érzékeljük a művész hangszeres játékának kifinomultságát, színgazdagságát, és persze gazdagon áradó invencióját.
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2018. március 21.