Ramón Vargas dalestje az Erkel Színházban
2018.03.25.

Van benne valami pavarottis – mondtam az egyik kollégának a szünetben. És tényleg: a hangképzés, a levegővételek, a tartás rá emlékeztet. Persze azért ne essünk túlzásba: a mexikói Ramón Vargas kevesebb, mint Pavarotti volt. De így is jó. Nem kicsit. MERÉNYI PÉTER ÍRÁSA.

Luciano Pavarotti természetesebben és elegánsabban állt a közönség elé. Alig erőlködött. Ezt sajnos kevés tenoristáról mondhatjuk el. Ramón Vargas is hajlamos arra, hogy a magas hangokat kipréselje magából. Persze ne panaszkodjunk: máskor lazán képzett kevert hangokkal kényeztetett minket.
 
Ramón Vargas
Ramón Vargas
Vargas tele van szenvedéllyel és életszeretettel. Talán még nem is láttam olyan énekest, akinek ennyire kifejező lenne a mimikája: a felidézett fájdalom és öröm teljesen átformálta az arcvonásait. Beleélte magát a dalokba, mélyen átérezte azok jelentését, tartalmát, talán néha túlzásba is esett. De soha sem vált színpadiassá vagy hatásvadásszá, a ripacskodás messze áll előadói alkatától. Szerintem csak a reménytelenséget és a letargiát nem tudta megidézni. Pedig szükség lett volna erre is, például a Ködök (Nebbie) című Respighi-dalban. Egy kis depresszió sosem árt. Egyébként főleg bel canto-szerepekben vált híressé a mexikói tenor, sok Rossini-, Donizetti és Bellini-műben állt színpadra, de mást is énekel. Például Verdi- és Puccini-operákban is sikereket aratott. A március 19-i dalest azonban most nem a tizenkilencedik századi olasz bel cantóról szólt. De nem is a német Liedről, ahogy egy dalkoncerttől várnánk. Csupa újlatin fogás várt ránk: olasz humanizmus, kubai tánc, verista hév.
 
Kezdjük ezúttal a hangverseny második felével. Itt az olasz verizmus nagyjaitól énekelt Vargas: Leoncavallótól, Mascagnitól, Cileától, Respighitől... Jól állt neki az olasz századforduló, a közvetlenség, a szenvedélyesség. A verizmus kapcsán leginkább csak a Parasztbecsület és a Bajazzók jut az eszünkbe – esetleg még az Andrea Chénier Umberto Giordanótól –, pedig sok dalt is írtak ebben a stílusban. Most ezek közül hallottunk néhányat. Például Mascagni Szerenádja vagy Leoncavallo Április című szösszenete közérthető, mindenki számára átélhető zene. A koncert végén Vargas persze elénekelt egy Rossini-slágert, a La danzát. Ez az 1835-ös kompozíció a nápolyi tarantella tánc ritmusában íródott. Ráadásként hazájából hozott egy mexikói dalt – Vargas előszeretettel terjeszti szülőföldje populáris-tradicionális muzsikáját bárhol is jár. Végül otthagytuk az újlatin világot: a mexikói énekes egy orosz áriával búcsúzott. Csajkovszkij operájából, az Anyeginből énekelte el a költő, Lenszkij áriáját. (A párbaj előtt Lenszkij így vár Anyeginre. Tudjuk: a költő meg fog halni.)
 
Két dalciklus töltötte ki az este első felét. Először Liszt három Petrarca-szonettjét hallottuk. A dalkomponista Lisztet az utóbbi években folyton fel akarják támasztani. Bár megérzésem szerint Vargas inkább csak a magyaroknak akart kedveskedni ezzel a programmal. Egyébként a Petrarca-dalokat Liszt átdolgozta: végül a Zarándokévek második kötetébe kerültek zongoradarabként, énekszólam nélkül. A klasszikus zenét kedvelő közönség inkább ezeket ismerheti. Liszt után egy jóval kevésbé ismert sorozat következett: egy huszadik századi katalán szerző, Xavier Montsalvatge ciklusa, az Öt fekete dal (Cinco canciones negras), a komponista legsikeresebb műve. Ez a rövid dalcsokor a Karib-térség, az Antillák világáról szól. Az Öt fekete dalt főleg nők szokták elénekelni, de Vargas is hitelesen adta elő őket. A leghíresebb számban, a bölcsődalban tényleg mintaapukának tűnt. A szövegek több szerzőtől származnak: néha szürrealisták, néha naturalisták, máskor pedig egyértelmű politikai utalásokat tesznek. Például az 1898-as spanyol–amerikai háborúra céloznak, amelynek eredményeként Kuba az Egyesült Államok befolyása alá került. Ha már itt tartunk, fontos tisztázni, hogy a dalciklus jóval a kubai forradalom előtt, 1945-ben készült.
 
A dalestek kapcsán sokszor leírják, hogy a zongorista nem is kísért, hanem teljesen egyenrangú partnernek tűnt, olyan jó volt. Ez egy örök életű kritikusi közhely. Most viszont csak kísért – és ez így volt jó. A zongorista, Charles Spencer egészen más stílust követett, mint az énekes. Fátyolosabban, romantikusabban – ha tetszik –, németesebben játszott. Néha szinte chopines és schumannos színeket csalt elő hangszeréből, főleg a Liszt-dalokban. Hiányoltam előadásából a délies izzást – főleg az Öt fekete dalban. Ez persze nem csoda, hiszen a brit születésű zongorakísérő főleg német és osztrák területen él. Bécsben tanít, és leginkább Schubert- és Brahms-lemezei tették ismertté.
 
Felvidított a változatosság: kubai nő és havas orosz táj, gyötrő vágyakozás és kirobbanó öröm. Kell ennél több?
Helyszín:  Erkel Színház,  Időpont:  2018. március 19.