Euripidész: Helené, Kleist: A Schroffenstein család / Színház- és Filmművészeti Egyetem
2018.04.25.

Nem minden az, aminek látszik – irgalmatlan nagy közhely, tudom, de végül is megbocsátható, ha arra gondolunk, hogy az európai drámatörténet jó része ennek a klisének szétszálazására, folytonos újragondolására épül. PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA.

Helené
Helené

A Színház- és Filmművészeti Egyetem két új előadásában, Euripidész Helenéjében (rendezte: Szokol Judit) és Kleist A Schroffenstein családjában (rendezte: Tarnóczi Jakab) semmi nem az, aminek látszik, a két szöveg épp az ebből fakadó tragikumot és az igazság képlékenységét dramatizálja. Hogy miért érdekli ez a téma a fiatal rendezőhallgatókat, arra nem is olyan nehéz válaszolni: a fake news világában élünk, ahol a rengeteg információs szemét közül szinte lehetetlen kiválogatnunk a pontos igazságot, így furcsa módon épp a tengernyi, világról szerezett tudásunk akadályoz meg minket a világ megismerésében. Ez irányú bizonytalanságunkat és rettegésünket pedig többnyire úgy győzzük le, hogy mégis kimazsolázunk valami számunkra hihető és érthető valóságot, amelyet elnevezünk végső igazságnak, és előszeretettel erőszakoljuk rá ingatagabb embertársainkra.

Euripidész Helené című drámája nem túl népszerű a hazai színpadokon, összesen három előadást láthatott eddig a közönség belőle – egyet 1977-ben Pécsi Ildikó főszereplésével, Karinthy Márton rendezésében, a másikat 1998-ban, Bánsági Ildikó főszereplésével, Papp János rendezésében, a harmadikat a k2 Színháztól 2012-ben Kaposváron, Zsámbékon és még néhány helyszínen, Volt egyszer egy Helené címmel.

Helené
Helené

Most, a negyedik Szokol Judit rendezésében beavató színház, amely műfaji meghatározás a görög drámák esetében többnyire azt jelenti, hogy Karsai György – a téma legnépszerűbb magyarországi szakértője - valahol a közelben van. Nincs ez másképp most sem: nevével díszített pulpitus mögött foglal helyet a tér jobb oldalán, bevezeti, kiegészíti a színpadon látható jeleneteket, belefolyik kicsit a játékba is, a szereplők időnként információt kérnek tőle saját vagy a másik helyzetére vonatkozóan, akár a legfeszültebb jelenetek közben is. Hogy az előadás ne duzzadjon gigantikus méretűvé, Szokol Judit homokórát adott Karsai Györgynek, mintegy jelezve, a tanár úr annyira sokat tud a témáról, hogy akármennyit tudna róla beszélni, ezt azonban a közönség érdekében muszáj keretek közé szorítani. Karsai György pedig van, hogy betartja a neki szánt időkeretet, de megesik az is, hogy elegánsan figyelmen kívül hagyja.

A beavató színház azért beavató, mert a drámára irányítja a figyelmet. Euripidész zsenialitása, hogy a Helené egy tragédiába oltott komédia, vagy fordítva. Végül is nem hal meg senki, férj és feleség sértetlenül megmenekül, csak egy embert vernek át és aláznak meg, de ő is túléli a csalódást. A tragédia itt történelemfilozófiai kérdésekben nyilvánul meg inkább, és e kérdésfelvetés az emberi civilizáció összes időszakában megőrizte aktualitását, tragikumát is.

A dráma ugyanis arra kérdez rá, hogy ha Helené, a legszebb görög nő, aki miatt kitört a véres, rengeteg áldozatot követelő trójai háború, soha életében nem is járt Trójában, hanem Egyiptomban raboskodott, mi értelme volt a rengeteg halálnak? Márpedig Helenét (Sztarenki Dóra) a Nílus partján találjuk a dráma prológusában, férje, Menelaosz pedig itt vetődik partra, miután hajótörést szenved a tengeren. Férj és feleség újra találkozik egymással, ami kognitív disszonanciát vált ki a háborúból épp visszatérő Menelaoszból, és az igazsággal való szembenézést tagadja meg a dráma legaktuálisabb mondatával: „A háború nagyobb bizonyság, mint szavad” – mondja Helenének. A múlttal és a valósággal való szembenézés ugyanis felelősséggel, sőt felelősségre vonással jár, amellyel – mint Euripidész peloponnészoszi háború alatt írt művéből világos lesz – még a görög héroszok is nehezen birkóznak meg, így nem csoda, ha a jelenlegi magyar politikai elitnek sem sikerül ezt megugrania.

A Schroffenstein család
A Schroffenstein család

A félinformációk, a rosszindulat, a paranoia és a hatalom négyszögében játszódik A Schroffenstein család című Kleist dráma, amely a Helenéhez hasonlóan nem sokat játszott darabja a magyar színháztörténetnek. Összesen két bemutatója volt eddig: az egyiket 1994-ben Forgách András rendezte a Budapesti Kamaraszínházban, a másikat Ascher Tamás 2003-ban a Katonában. Tarnóczi Jakab első nagyszínpadi rendezése igazi sztárparádét vonultat fel: a fiatal színészek mellett - Gyulai-Zékány István, Ladányi Júlia, Nagy Márk, Varga Bence - a főbb szerepeket Friedenthal Zoltán, Hegedűs D. Géza, Máthé Zsolt és Schell Judit játsszák.

Kis túlzással és némi anakronizmussal azt mondhatjuk, Kleist drámája groteszkbe oltott Rómeó és Júlia történet. Egy család két ága, a warwantiak és a rossitziak állnak egymással szemben a hatalomért. Sylvester meggyilkoltatta Rupert fiát, vagy legalábbis Rupert ezt akarja hinni, mert könnyebb lenne neki, ha nem érezné folyton fenyegetve féltve őrzött hatalmát. A rossitziak gyászruhába öltözve állnak a halott gyermek sírja fölött az első jelenetben, Friedenthal Zoltán Rupertjén már ekkor látszanak a dühöngő őrület első jelei, ahogy bosszút esküszik Sylvester és egész családja ellen. A temetői feketeség végigkíséri az egész előadást, és előrevetíti a sok további gyilkosságot.

Fotók: Ódry Színpad
Fotók: Ódry Színpad

Aztán rövid úton megértjük, hogy a warwantiak és a rossitziak egyek, illetve egymás másolatai. Friedenthal Zoltán játssza Sylvestert is, aki szorongó és gyáva, ami a dráma során ugyanakkora vétség lesz, mint Rupert makacs dühe. Schell Judit Rupert feleségeként (Eustache) visszafogni, míg Sylvesteréként (Gertrúd) lázítani akarja férjét. A cselekményben előre haladva az igazság ténye kezd elhalványulni, a két férfi lassan belebolondul a hazugságba és a rettegésbe, és mindenkinek, aki az igazat kutatja, meg kell halnia. Először a két család bizalmasának, Jeromosnak, aki Máthé Zsolt alakításában jó szándékú diplomata, és egyetlen célja, hogy kibékítse a két családot. Aztán persze meg kell halniuk a fiatal szerelmeseknek is, akik fiatal lendületükkel és ruháikkal is színt visznek a komor feketeségbe. Ágnes Ladányi Júlia megformálásában hisztérikusságra hajlamos kamaszlány, Nagy Márk túlmozgásos kamaszfiú. Első ránézésre is nagyon illenek egymáshoz, de csak úgy lehetnek egymáséi, ha apáik haragját nem viszik tovább, ha elhiszik egymás családjáról, hogy ártatlanok. Ezt a nehéz lépést nekik – szüleikkel ellentétben – sikerül megtenniük, így szerelmük reményt jelent a jövőbeni békére, ám a múlt elpusztítja őket. A barlang sötétje füstgép és ellenfény, melyek kicsit közhelyes színpadi megoldások ugyan, de a közönség arcába fújt füst mennyisége jól érzékelteti azt a fullasztó, klausztrofóbiás helyzetet, amelyben a két gyerek aztán saját apja kezétől hal meg.

Szerző: Puskás Panni