Nádas Péter: Világló részletek
2018.03.22.

A Világló részletek az íróvá válás és az életmű kialakulásának története mellett érdekes játékot kínál a Nádas-olvasóknak. A memoárban leírt objektív tények, az ellenőrzött emlékképek mögül minduntalan előbukkan a fikció: korábbi művek részletei. Minden kicsit más, de jól felismerhető. SCHILLER ERZSÉBET RECENZIÓJA.

Azt hiszem, soha nem beszélgettem ennyit könyvről barátaimmal, mint a Világló részletekről. A beszélgetések történetek, helyszínek felidézéséről szóltak, mintegy illusztrációképpen, hogy mennyire közelről érintett minket a szöveg. Milyen kérdéseket szegezett nekünk, és hány feltehetetlennek és megválaszolhatatlannak hitt kérdésünkre adott választ.

Nádas Péter memoárt írt, saját felnőtté válásának, énjének kialakulását írta meg, azzal a belátással, hogy az jócskán visszanyúlik az ő életideje elé, és az ő 14 évének eseményeitől távol eső emberek, helyzetek, terek és gondolkodásmódok is formálták. Közben egy eddig nem létező nézőpontból szemléli Magyarország száz évét, különös pontossággal a dédapja korát és még körültekintőbben, még radikálisabb őszinteséggel a gyerekkorát is átszövő kommunista mozgalmat. A saját életében a két legfontosabbnak megnevezett közvetlen élmény közé zárja a memoárt: a kétévesen átélt ostrom (a háborúra ezt a szót csak az ostromot átélt fővárosiak használják) és az 56-os forradalom két hete közé.

Az én-történet végül is egy óriási család története a 19. század első évtizedeitől 1956 végéig, bizonyos utalásokkal és az elbeszélés nézőpontjával – máig. Ez egyben Magyarország és kiváltképp Budapest története is.


A múlt ködébe vész, miért, de talán soha nem is volt különösebb oka annak, hogy a Tauber családnak, Nádas Péter anyai nagyapjánál délben kelljen ebédelni. És néhány utcával odébb, tőlük függetlenül az apai nagyszülőknél is ez volt a rend. „Nem volt apelláta” ebben az amúgy nem túl lényeges kérdésben – ezzel a félmondattal kezdődik a memoár. És rögtön egy olyan emlék követi, amely a Nádas-olvasók számára már otthonos módon az érzetre, a testre vonatkozik. A nagyapa játékból feldobja a gyereket: „zuhantomban nagy hirtelen mégis elkapott, lezuhan a kismadár, akkor igen közel kerültem teste csupasz vázához; ma is a tagjaimban érzem a karcsontját, a kulcscsontját, az éles bordáit.”  A szöveg figyelmeztet máskor is: a leírás az érzékeknek köszönheti létét. „Én is az érzéki észleléseimre támaszkodom minden leírással. Nincsen más. Hangokra, illatokra. Ez a közös nevező az emberek között.” Mégis, a Világló részletek első nagy revelációja számomra a korábbi művek, különösen az érzeteket, a testet, mint az emlékezés, a tudás helyét is előtérbe állító utolsó nagyregénnyel, a Párhuzamos történetekkel szemben a szellemi emlékezet elsődlegessége. Dédapáinkra nem a testünk, hanem a szellemünk emlékeztet elsősorban. Sipos Balázs tanulmányában (Műút, 2017062) a családfa szellemi vetületét is felrajzolja, tehát hogy melyik felmenőtől milyen szellemi örökséget kapott, milyen ideológiákat „örökölt”.

A család felidézett története akkorra nyúlik vissza, amikor Nádas Péter ükapja, egy sárospataki zsidó kocsmáros megismerkedett a szomszédságában lakó gimnazistával, Kossuth Lajossal, aki az ükapa házi koncertjein fuvolázott, és aki nagy hatással volt a kocsmáros fiára, az akkor még gyermek Mezei Mórra. Mezei Mór dédapa később Jókaival tarokkozott és jóban volt Mikszáthtal is, aki az Új Zrínyiászának egyik rokonszenves hősévé is tette.

Nádas gondolkodását 19. századi felmenőinek világképe határozta meg. Nézeteik hagyományozódtak a családban, szövegeikkel Nádas csak később találkozott. Ugyanúgy, ahogyan a memoár számos helyén egy emlékkép összefüggéseit később érti meg az emlékező – itt is korábbi az elsajátított gondolkodásmód, mint eredetének megismerése.

A könyv egyik alapkérdésénél vagyunk, hadd álljon itt egy hosszabb kivonat. A tiszaeszlári per időszakáról, 1882-ről van szó. „A Mezei fivérek [Mór, Nádas Péter apai dédapja és annak öccse, Ernő] egykori pozíciója természetesen ma is a legközelebbről érint. A zsidó nacionalizmussal, az európai antiszemitizmus különböző minőségeivel szemben elfoglalt pozíciójuk, a magyar zsidó patriotizmus szent naivitásával együtt, családi örökségem úgymond észrevétlen tömegéhez tartozik. Sokáig, nagyon sokáig, tán fél évszázad eltelt az életemből, és még mindig nem láttam át, hogy magyar patriotizmusommal a levegőbe beszélek. (…) Jóval kényelmesebben zajlott volna az életem, ha a magyar nacionalisták vagy a zsidó nacionalisták nagy családjának valamelyikébe sikerült volna befarolnom. Tudati örökségem mozdíthatatlan tömege miatt mindkettő taszít. (…) A magyar zsidó patrióta hagyomány csődjének minden tanulságát, mintegy fél évszázados késéssel, nekem kellett volna belátnom. De én se láttam be. (…) Igazság szerint még ma sem látom be, hogy egyenlőségi igényem és magyar patriotizmusom életem két legjelentősebb tévedése lenne, habár jól tudom. (…) Ha sikerülne kihúznom e két építőkövet a tudatomból, akkor az egész építmény összeomlana. Tévedésük nélkül szellemileg nem létezem.”  

Ha a regény történetírási vonatkozásait nézzük, kézenfekvő lenne azt állítani, hogy egy kiterjedt zsidó család asszimilációs történetéről is szól. De nem. Asszimilációról nincs szó, csak emancipációról – erről beszél és eszerint él a dédapa is. A magyarországi zsidóság történetének összetettsége Nádas saját családjában is tetten érhető, történelmi, mentalitástörténeti és igen ironikus, néhol humoros oldalakat szentel ennek az ő személyiségét erősen meghatározó kérdéskörnek. (Én-alakító tényező minden szellemi örökség, az is, amit elfogad és az is, amit a felkínáltakból elutasít. Utóbbira ott van példaként az ortodox zsidó anyai nagymama a maga rituális, „törzsi” gondolkodásával, vagy a szülők és oldalági rokonaik beágyazottsága a kommunista mozgalomba.)

Az urbanitás eszméje is az emancipáció gondolatát és gyakorlatát erősíti. Az első kötet utolsó bekezdésében, tehát hangsúlyos helyen olvassuk: „Szülővárosomnak, amelyet az összes világi helyek közül az emlékezés helyeként is a legjobban ismerek (…) nincs is külön zsidó és nem zsidó története, mint ahogy asztali története sem egyetlen etikett jegyében áll. Maga az urbanitás nem engedi, hogy vallási vagy származási fogalmak mentén szedjék szét a várost.”

A szerző és felmenőinek élete beleszövődik a főváros mindennapjaiba. Nádas Péter anyai nagymamája – a család egyetlen vallásos, ráadásul jiddis anyanyelvű tagja, egzotikus alakját emlékezetesen rajzolja meg unokája – kerül a felmenők közül legkésőbb a fővárosba. A család belakta és körbelakta (néhány épület erejéig tervezte is) Budapestet. A mai Szabadság téri, lebontott Neugebäude épületétől indul a történet, számos színtéren, városrészen, utcán, házon, lakáson, hegyen, össze- és szétköltözésen át. A város utcái, házai, építészeti megoldásai, lakásdíszei, ebédlőasztalai és a falakat díszítő festmények mind a család történetét hordozzák, a család mind az ő történetüket is hordozza.

Nehéz elhessegetni Esterházy Péter sok helyen leírt gondolatait az elbeszélő én, a családtörténet és az országtörténet kapcsán. És még az apák kapcsán is. (Például: „Nekem minden családtörténet.” – Hahn-Hahn grófnő pillantása; „annak következményeit, hogy a könyvben megjelenik a történelem, nem láttam át, azt, hogy a könyv nem csak családtörténet, de országtörténet is.”– Javított kiadás.) Ezt most mégis elhessegetem, már csak azért is, mert az összevetést lényegileg elkerülve, inkább a különbségről érdemes beszélni. Nádas elbeszélője ugyanis nem elbeszélői én, hanem ő maga az elbeszélő. A szerző és az elbeszélő közti különbséget Nádas a lehető legkisebbre redukálja.

A fikciót abban az értelemben teljes mértékben kizárja, hogy nincs benne „kitaláció”, semmilyen szinten: se esemény, se ember, se helyszín, se gondolat: „azon vagyok, hogy memoárjaimban ellenőrzött adatokat közöljek, ne legyen dokumentálatlan adat ebben a könyvben, s mielőtt meghalnék, elválasszuk végre a látszatot a valóságtól, a realitást a fantáziától”. Nádas csak az általa valamilyen módon megtapasztalt dolgokról ír. És csak olyan emberekről, akiknek a nevét is tudja. Sokan úgy gondolják, hogy a könyv diskurzusa, állításai saját magáról közel hozzák a szöveget a történettudományhoz és a pszichológiához, hiszen azok módszereit használja sikeresen. Anélkül, hogy ezt kétségbe vonnám, sőt, ne hangsúlyoznám a kísérlet átütő voltát arra, hogy a szerző kívülhelyezze a regényt a szépirodalom konvencióin, azt is hangsúlyozni szeretném, hogy a Világló részletek hatásában a szépirodalmiság jellegzetes vonásait viseli magán. Ezt mutatja asszociatív szerkesztésmódja is: egy-egy emlék, nagy történet (életesemény) köré rajzanak egyéb történetek, leírások, gondolatok, emberek. Az emlékezés módja, technikája, pszichológiája és filológiája is tulajdonképpen a könyv tárgya. Egy-egy emlékképet azzal vezet be a szerző, hogy „akkor még nem emlékeztem…” vagy „ma már emlékszem…” Számtalan utalást olvashatunk arról, hogy az emlékeket gyakran csak évtizedek múltán, sok más emlék felidézése nyomán, az emlékezés kulcsfontosságú szereplőjével, apja testvérével, Nádas Magdával való hosszas beszélgetések után, vagy szövegek, kutatások és egyéb élettapasztalatok alapján értette meg.

A könyv nem tagolódik fejezetekre, csak a két kötetnek van egy-egy alcíme. Az elsőé, az Amikor szerdán Nádas Péter születésének napjára utal, ami szerdára esett. Ekkor, 1942 októberében már zajlott a háború, és a könyv – mint afféle párhuzamos történeteket – felidéz néhány eseményt erről a napról. A második kötet címe: Marcellina feláldozása. Ez a cím hangsúlyt ad annak a történetnek, amely Nádas gyerekkorának legjellegzetesebb mintázataként rajzolódik meg. Azzal vádolta meg Pétert a nálánál két évvel idősebb, Yvette nevű unokatestvére – akivel a legszorosabb barátság és a nagy olvasások élménye is összefűzte –, hogy egy barátjával együtt erőszakkal lehúzták a bugyiját, és fojtogatták közben. A családban nem merül fel semmiféle kétely a kislány vallomásával szemben. Az ostrom és 56 októbere között eltelt gyerekkor legmeghatározóbb történéseként látjuk az ebben a kérdésben értetlen és ártatlan gyereket sarokba szorító rágalmazást. De miért Marcellina? „Hatévesen láttam előszőr a Fideliót. Egy évre rá jött a Rajk-per. Megvádoltatásom estéjén kilencéves lehettem.” A regény intenciói szerint a Fidelio Marcellinájának sorsa és a gyerekkori megvádoltatás közötti kapcsolatot nem nevezhetjük allegóriának, inkább asszociatív azonosságnak. Jelentőségét ez a mondat is kiemeli: „Rajk kivégzése, hét év múltán a drámai újratemetése gyerekkorom legnagyobb lelki és szellemi megpróbáltatásai közé tartozott.”

A kommunista mozgalom története Nádas legszűkebb családi köreit és a saját életét a legközvetlenebbül érinti. Tulajdonképpen ezen alapult a gyerekkora; emlékei és későbbi kutatásai élesen megvilágítják a 40-50-es évek történéseit, a szülők szerepét, helyét, viselkedésüket, félelmeiket és hallgatásaikat. Két jellegzetes és a regény módszerére is rávilágító történetet szeretnék felidézni.

A Nádas családban volt egy gyapjúval bélelt, finom damasztból készült, „brüsszeli csipkével szegélyezett” pólya. Nádas Péter dédmamája (Mezei Mór felesége) ebbe takarta először öt újszülöttjét, majd tíz más felmenő után Pétert és öccsét is ebben dajkálták. Nem sokkal később, mivel az állapotos Rajk Júliának nem volt pólyája, Péter mamája odaadta a sajátjukat, „s így a maga brutális módján elvágta a finom családi köteléket. Végül is az ő szemében a kommunisták nagy családja volt az igazibb család.”  „Az egyetlen fennmaradt családi fotón, amelyen Rajk László együtt látható Rajk Júliával és újszülött gyermekükkel, Rajk Júlia ugyanabban a pólyában tartja a csecsemőt, amiben 1948 szeptemberében én tartom az újszülött öcsémet a mi családi képünkön.” A négy hónapos csecsemőt ebben a pólyában vitték el. Senki sem tudta, hova. Négy évvel később egy új gyereket vártak a családban, a pólyát – amiről azt hitték, Nádaséknál van – elkérték. Vissza kellett szerezni. Nádas Péter évtizedekkel később rájött, hogy ez csak egyetlen módon sikerülhetett: anyja azon nagyon kevesek közé tartozott, aki tudta, hol és milyen néven él a gyerek Rajk László.

Egy másik emlékkép: a 12 éves fiú az 1954. május elsejei felvonulás egyik fő szervezőjével, az akkor már halálos beteg anyjával végigjárja a helyszíneket. Végül ők ketten vonulnak el utolsóként a tribün előtt, ahol a vezetők már cihelődnek, de a mama lelkesen integet és kiabál. „Még szerencse, hogy senki nem látta, mit művel az én anyám. Én is csak néztem, hová mehetnék szégyenemben. (…) A szívem mindenesetre abban a pillanatban megszakadt érte, a gyalázatosan hülye anyámért.” A jelenet átvezet egy másik, valódi sokaságban zajló képre: a mama temetésére a következő év májusában. „Mindenütt ember, ember, sűrűn álltak a hangszórókból kirecsegő munkás gyászindulóban, ameddig a szem ellátott a felhőktől súlyos májusi ég alatt.” Anyjának szerencséje volt – így Nádas –, hogy hamar meghalt. Apját megvádolták hűtlen kezeléssel, aztán át kellett élnie 56 őszét is – két évvel később öngyilkos lett. (A Találkozás, az Egy családregény vége előkészítette erre az olvasót…)

Számtalan és sokféle történetet hordoz még magában a Világló részletek – egymásba kapcsolódó vagy párhuzamos történeteket családtagokról, a velük érintkező ismert és kevésbé ismert emberekről. Egytől egyig izgalmas, különleges történetek önmagukban is, de hát nincs önmagában vett történet, mindegyik egy másik, egy harmadik, egy negyedik történettel együtt nyeri el értelmét.

Magában hordozza egy íróvá válás történetét is. Vagy egy életmű kialakulásának történetét, hiszen ha csak nagy vonalakban nézzük, a korábbi regényeknek már a címükből látható törekvéseit is tartalmazza a memoár: Egy családregény vége, Emlékiratok könyve, Párhuzamos történetek. Ez egyben a Nádas-olvasóknak felkínált játék is. Ugyanis a memoárban leírt objektív tények, az ellenőrzött emlékképek mögül minduntalan előbukkan a fikció: korábbi művek részletei. Minden kicsit más, de jól felismerhető. Olyan érzés, mintha egy régen nem látott, már elveszítettnek gondolt ismerős toppanna be váratlanul. Mikor valamiféle „variánsát” (valójában előképét) olvassuk az egyes régebbi műveknek, óhatatlanul ütköztetjük őket: a korábbi, fikciós szépirodalmi szövegek hitelességét a Világló részletek programszerűen fikciómentes objektivitásával. Az akaratlanul is párhuzamos olvasás minduntalan erősíti a Világló részletek szépirodalmi és történelmi hitelességét is. Rendkívüliségének ez az egyik forrása.

Nádas Péter elfogulatlan szemlélő, a kíméletlenségig az. Utóbbi a módszerével függ össze, a pontosság végletes követelményével, amit az alaposság mellett távolságtartással, iróniával ér el. A főszereplő-elbeszélő Én kialakulását nem „belülről” látjuk, nem egy pszichologizáló személyesség felől, hanem az Ént alkotó tényezők részletes, mindenre kiterjedő ismerete és ismertetése felől. Talán éppen ennek a távolságnak és közelségnek a játéka az, aminek köszönhetően mélyen személyessé válik a könyv – méghozzá úgy, hogy az olvasó is személyesen érdekeltté válik a történetekben és a történetszövésben.

A könyv címe és alcíme életrajzi töredékeket, esetlegesen egymás mellé került emlékeket ígér.De nem ezt kapjuk, hanem felzaklató, mégis megnyugtató egészlegességet, a nagyregények totalitás-élményét.

Szerző:  Nádas Péter,  Cím:  Világló részletek,  Kiadó:  Jelenkor Kiadó,  Kiadás éve:  2017,  Oldalszám:  1212 oldal,  Ár:  7999 Ft