Offenbach: Kékszakáll / Budapesti Operettszínház
2018.03.19.

Az Operettben újabban lázasan keresnek valami mást. A Kékszakáll bemutatójával most rátaláltak: még korántsem a hibátlan előadásra, de mindenesetre egy nívós és érvényes produkcióra, amely után a kritikusnak nem kell "általános és egyetemes amnéziát" hirdetni. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.

Izgalmas színházi műhellyé tenni az Operettszínházat, a közönség után elnyerni a szakmai elit rokonszenvét is, valamint látványosan és gyorsított ütemben maguk mögött hagyni a Kerényi Miklós Gábor márkajelzésével ellátott korszakot: ilyesféle szándékok motiválhatják mostanában az Operett irányítóit, és a külső szemlélő csak helyeselheti az ehhez kapcsolódó törekvéseket. Sűrítetten e program emblematikus nagyszínpadi előadásának ígérkezett, s végeredményben azzá is lett a Kékszakáll bemutatója: Székely Kriszta rendezői működésével, Dinyés Dániel zenei főségével, Balázs Juli másként lenyűgöző színpadképével, s éppen nem utolsósorban Jacques Offenbach újbóli megjelenésével az Operettszínház repertoárján.
 

Offenbachot ugyanis bő tízévente szokta felfedezni magának a Nagymező utcai zenés színház: ha nem tévedünk nagyot, úgy legutóbb 2007-ben a Párizsi élet, előtte pedig valamikor a kilencvenes évek közepén a Szép Heléna bemutatója képviselte a francia (és német és zsidó) zseni életművét. A repertoár vonatkozó részét érthető okokból, ám túlzott mértékben a monarchiabeli, sőt a "hungarikum" jellegű operett dominálta és dominálja mindmáig, s ez bizonyos egyoldalúságokhoz vezetett, az operettjátszás színpadi gyakorlatában éppúgy, mint az egész műfaj kortárs pesti recepciójában. Az 1866-os, fekete humorú és sodró lendületű Kékszakáll most ezen az aránytalanságon próbált változtatni: egyszerre érzékeltetve a nyitás üdítő voltát és a szokatlan terep buktatóit.
 
Dinyés Dániel nem egyszerűen elővette és betanította a Kékszakállt, hanem a műfaj általános és az Offenbach-játszás különösképpen bevett gyakorlatához híven, a szerző egy sor más operettjéből (Pepito, Utazás a Holdba, A sóhajok hídja stb.) is betoldott részleteket az előadásba. Így hát az elkészült produkció jószerint nem is egy, hanem szinte akár két Offenbach-bemutatónak is beillett, egészen pompás zenékkel megismertetve a Kálmán Imre-melódiákhoz szoktatott közönséget. Csakhogy nem csupán a közönség, de az előadók is többnyire ahhoz vannak szokva, hogy a menetrend szerint érkező szentimentális dallamokra kényelmesen, olykor egyenesen ráérősen fölfekhet a hang. Offenbach azonban jelentős részben mást követel az énekesektől: a pregnáns gyors ritmust tartani képes, s közben a szöveget is tökéletesen érvényesítő előadásmódot, ahol tehát a tempónak és az érthető szövegmondásnak akár a dallamvonal és a hangszépség sérelmére is elsőbbsége van.
 
Boncsér Gergely és Bordás Barbara
Boncsér Gergely és Bordás Barbara
Nos, a produkció két szereposztásnyi előadói gárdájában korántsem mindenki képes tökéletesen megfelelni a szokatlan kihívásnak. A ritmus pregnanciáját és a szövegérthetőség elsőségét - meglepő módon? érthető okokból? - részben épp azok tudják a legjobban érvényesíteni, akik a hang terén eleve hendikeppel indulnak. Így például Kállay Bori (Clémentine) kínosan éles hangon, de végig érthetően teljesíti szólamát, míg a Katona és az emelt szintű kupléismeret felől érkező Szacsvay László (Bobéche) egészen minimális énekhangján jó ritmusban és színészi jelentékenységének magától értetődő érvényével képes előadni - A sóhajok hídjából kölcsönzött - belépőjét, benne rögtön az előadás egyik fanyar-cinikus kulcsállításával: "Mert a hatalom a jó kezekben még többet ér, ha a szépen ápolt kézben minden szál összeér".
 
És ezzel el is érkeztünk a produkció másik fontos újdonságához: az előadásnak van jelenidejű üzenete, amihez ugyancsak remek választás volt a politikus Offenbach. A díszlet és a jelmez, s legfőként a tapsrendben színpadra lépő főigazgató ugyan hangsúlyosan és ismételten az ötvenes évek Amerikájára hivatkozik, ám Szabó-Székely Ármin, Székely Kriszta és Lőrinczy Attila közös szövegváltozata ezúttal nem éri be a senkinek sem fájó, nagyjából trafikengedély-szintű kikacsintásokkal. "A kultúrára áldozni kell" - mondja büszkén Bobéche szenátor, amikor a lovasszobra költségére figyelmeztetik, a bürokraták büszke sürgése is mai, s valamiért a választási pénzforrások emlegetése sem Eisenhower és Adlai Stevenson elnökjelölti párharcait juttatja az eszünkbe. Az átírás más pontokon is szellemes, s prozódiai-szövegérthetőségi buktatóival együtt is még szellemesebbek - a Kékszakáll szereposztási papírkájáról lefelejtett nevű - Máthé Zsolt dalszövegei. Csak éppen a túlbonyolítás e tájékon ismerős réme most is kísért, s így aztán igencsak kockázatos vállalkozás lenne előadás után a nézőkkel röpdolgozatot íratni a darab cselekményéről, mondjuk, a Saphir nevű szereplő kilétéről stb.
 
Középen Kendi Ludovik (A képek forrása: Budapesti Operettszínház, fotó: Gordon Eszter)
Középen Kendi Ludovik (A képek forrása: Budapesti Operettszínház, fotó: Gordon Eszter)
A Kékszakáll részben vámpírszerű, részben fehérgalléros bűnözőt idéző, s egészében nyugtalanítóan bizarr címszerepét Boncsér Gergely és Vadász Zsolt alakítja. Kettejük közül Boncsér játéka a markánsabb és felszabadultabb, míg hangban mindketten erősen a felső kvartjuk működtetésére összpontosítják énekesi energiáikat. Boulotte túláradó nőiességű, zabolázhatatlan figuráját Bordás Barbara korábbi, cukrosabb alakítások emlékét hordozva, de nagy lendülettel és játékrutinnal állította elénk. A másik Boulotte viszont igazi felfedezést jelentett: Lusine Sahakyan minden színészi önreflexió nélkül, egy naturális komika teljes erőbedobásával, s nem mellesleg igazi zsíros szopránhang birtokosaként létezett a színpadon.
 
A részben a társulat musical-részlegét is mozgósító két szereposztásból okvetlenül külön említést érdemel még a fura cselekményt kényszerből mozgató Popolani és Oscar egy-egy alakítója: Peller Károly, illetve Kendi Ludovik. Peller motorikus sürgése, Popolanijának hivatali buzgalomtól, félelemtől és nősző vágytól motivált aktivitása a táncoskomikusi tapasztalat rokonszenves erényeit mutatja fel, ahol éppenséggel csak a járásmód komikusnak jelzett fontoskodó téblábolása hat az előadástól független manírnak. Kendi pedig valódi operaénekesi igényességgel (de mindennemű operaénekesi modorosság nélkül) formálja szólamát, és mokányan férfias alakja is jól hat a színpadon, épp csak a koreográfiát teljesíti visszafogottabban.
 
Mely koreográfia végül - picit unt ötlet gyanánt - gangnam style-ba torkollik, miután Szacsvay-Bobéche, teljességgel Offenbach és a műfaj szellemében, "általános és egyetemes amnéziát" hirdet a színpadon. A közönségre ez persze nem vonatkozik: Dinyés zenekari munkáját, a kórus fejlődőképes teljesítményét és Székelyék túlhabzó együttes munkájának értékeit igenis megőrzi a nézői emlékezet. Szóval itt inkább a szenátor másik zárómondata tűnik érvényesnek: "tiszta lapok kiosztva".