Kovács János és a Rádiózenekar a Müpában
2018.03.18.

Ballag az ifjú vándor, s elágazáshoz ér. Először úgy látja, kétfelé nyílik az út. Vonzza mindkét irány, menne erre is, arra is. Fény vetül azonban egy harmadik ösvényre, amelyet korábban észre sem vett. Ez vezeti el a céljához, ezen fog járni egy életen át. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

Új korszak hírnökei – ezt a címet viselte a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának leleményesen összeállított műsorú koncertje, és aki végigpillantott az elhangzó kompozíciók során, láthatta, valóban egy forrongó zenetörténeti korszak, a múlt századforduló képviselői ezek: Bartók Kossuth című „szimfóniai költeménye” (1903), Debussy Pelléas és Mélisande című operájának (1898) 3. felvonásából a nyitójelenet, majd a szünet után Richard Strauss Hősi élet című szimfonikus költeménye (1898). Frappánsak a kronológiai egybeesések, de a hallgató a cím láttán vitázna a címadással, hiszen ezek a művek, bár kétségtelenül egy új korszak hajnalán születtek, mégsem mind az új korszak hírnökei, a három közül kettő sokkal inkább az éppen leköszönő régit búcsúztatja. Debussy a „Wagner-traumát”, a megkerülhetetlen Trisztán-élményt próbálja feldolgozni a maga kétségtelenül modern Pelléasában, vagyis nemcsak előre néz, hanem visszafelé is, legalább 1859-ig, a Wagner-opera befejezésének évéig. Még határozottabban visszafelé tekint Strauss a maga szimfonikus költeményében, hiszen ez a műfaj Liszt kezében, az 1850-es években volt „új korszak hírnöke”, Strauss szimfonikus költeményei viszont már e műforma fejlődésének kései zárókövei, s a Heldenleben ezek sorában is az egyik utolsó (tíz közül a nyolcadik).
 
Kovács János
Kovács János
Bartók Kossuth-szimfóniája pedig végképp nem új korszakot hirdet, hanem a régit zárja le – ez még nem az új, a modern Bartók, aki néhány évvel később, a népzene-élmény befogadása után, új művészi programmal lép majd a közönség elé. (Nem is arat vele olyan közönségsikert, mint a Kossuthtal…) Mégis koherens, frappáns és kreatív volt a Rádiózenekar műsora, hiszen a három mű tanulságosan összekapaszkodott: két olyan szerzőtől – Debussytől és Strausstól – hallottunk darabokat, akik ifjú korában hatottak egy harmadikra, Bartókra, mielőtt a magyar komponista igazi hangját megtalálta, igazi művészi céljait felismerte volna. A kritika címében és bevezetőjében említett három útból tehát kettőt pillanthattunk meg ezen a koncerten, a francia és a német hatás, a Debussy-élmény és a Strauss-inspiráció útját. De a majdani igazi bartóki út, a harmadik ösvény ezen a koncerten nem tárult a hallgató elé – nem is tárulhatott, hiszen ez az est a ritkán hallható, s ezért most nagyon is indokoltan leporolt Kossuthtal a formálódó Bartókot mutatta meg, az érett hangjának megtalálása előtti időkből.
 
Kovács János vezényletével a Rádiózenekar jól felkészítve szólaltatta meg a három kompozíciót. Bartók Kossuth-szimfóniájában az együttes színgazdag játéka érzékeltette a partitúra ábrázoló és elbeszélő jellegét, a straussi hatást, amely ugyanakkor német mivolta ellenére nagyon is magyar(os) zenei idiómán átszűrve érvényesül. Fordulatos volt az előadás, világossá tette a mű történésekben gazdag folyamatának tagoltságát, s a program előre haladtával változó hangulatok és érzelmek sokféleségét: a hazafias felbuzdulást, a küzdelmet, a bukás csendjét.
 
Bartók Béla 1903-ban
Bartók Béla 1903-ban
Debussy operajelenetében felfigyelhettünk a zenekari színek érzékeny kikeverésére, az árnyalatok sokféleségére és a pasztelltónusok uralkodó szerepére, a folthatás jelentőségére. Pasztircsák Polina (Mélisande), Kovácsházi István (Pelléas) és Kovács István (Golaud) hozzájárulását egységesen magas színvonalúnak éreztem, nem is vélném igazságosnak, ha bármelyiket is kiemelném a három teljesítmény közül. Valamennyiük szólamformálásában lényegesnek éreztem a vokális kidolgozottság mellett a stílus birtoklását, a mű mitikus-misztériumjellegű vonásainak érvényesítését, a képlékeny deklamációt és az énekszólamok harmonikus beleolvadását a zenekari textúrába. Ugyanakkor a szövegmondást nem mindig éreztem eléggé plasztikusnak, ez is jelezte, hogy a szöveges zenékben leggyakrabban előforduló négy nyugati nyelv (olasz, német, angol, francia) közül alighanem még mindig a francia az, amely a magyar hangverseny- és operakultúra múltjával összefüggésben a legtávolabb áll attól, hogy otthonos terület legyen a magyar énekes-társadalom számára.
 
Strauss szimfonikus költeményében, mint jó előadásokban mindig, érvényesült a formátum, a hangszerelés pazar gazdagsága, a sok kiváló egyéni teljesítmény – amelyek közül mindenképpen ki kell emelnünk a rendkívül fontos és remekül kivitelezett koncertmesteri hegedűszólót, Nathan Giem teljesítményét –, és persze az a sajátos hangulati és kifejezésmódbeli komplexitás, amely a mű törekvéseihez híven párhuzamosan juttatja érvényre a Heldenleben heroizmusát és (ön)iróniáját; azt a törekvést, amelynek szellemében a szimfonikus önarckép alkotója pátosszal mutatja fel önnön nagyságát – és humorral önmaga, illetve környezete gyarlóságait. Kovács János megteremtette a forma nagy ívét, vezénylésének volt lendülete, a zenekar pedig híven követte instrukcióit, ihletett és igényesen kidolgozott előadásban szólaltatva meg Richard Strauss Bartókra is nagy hatást gyakorló szimfonikus költeményét, a Hősi életet.
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2018. március 13.