Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HISZTI

A fecsegő potyautas 28.
2018. márc. 15.
Zalaegerszeg, ahonnan a rendező ki van tiltva, nem a távoli Zalában van. Zalaegerszeg az országban van, és az ország mindenütt van, bennem és benned is van, az önkéntelenségben, a butaságban, a parvenü csinnadrattában, a félelemben. A migránsok is mi vagyunk. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.
A mai napig meg szoktam venni a Magyar Nemzet szombati példányát, és még akkor is adtam érte pénzt, amikor nyakig a hatalom szaros seggében időztek a szerzőkollégák – csak mert így is tudtak érdekeseket és fontosakat mondani. Világvégi riportok, kultúrtörténeti ez+az, például. Jut eszembe, a Szabadfogás c. tévéműsorban (Hír TV) – ahol különbnél különb közéleti bajtársak hintik az észt + az ordító analitikus, a Puzsi – egyszer csak azt mondja a műsorvezető, hogy négy – vagy hány év – ellenzékisége mennyire átmozgatja az ember testét/lelkét/izomzatát.  Igazán örömmel jelentette, és az elszólás önkéntelennek tűnt. Fölszabadultnak. (Szabad vagyok, bmg!) Köszöntem is a kiszólást, mint nagymama a vásári krémest. 
Na, mindegy, a Nemzetben rendre olvasom a tárcákat, pl. kiadói szerzőtársamét, Győrffy Ákosét, akit kiváló írónak és költőnek tartok, és általános respekt, de viszont néhány hete arról írt, hogy hisztiznek. Hogy van ez a politikai hiszti. És hogy ő már nem hisztizik, távol áll tőle, neki ott az erdő, a természet, (család). Fű, fa bogár, világ. A természet, mint olyan. Értem. Csobog a patak a szomszéd horhosban, esőben jambust, szárazságban spondeust versel a lélektiszta vízfutás. Néhány héttel ezelőtt egy kedves szerkesztő barátom odahajolt hozzám, vidéki városban időztem föllépés céljából, szóval odahajolt, és azt mondta, olyan kellemetlen neki, ha az írók, ha az érdemes írók, ha a kiváló, a jobb sorsra érdemes tollforgatók közvetlen politikai megnyilatkozásokat tesznek. Kiszólnak az örökkévalóság napsütéséből, és a közélet kétes lámpafényében hegyezik a rozsdaette pennát. Kiállnak az agorára, és megmondják. A megmondás. 
Jó, az biztos, hogy külön kell választani azt a hevületet, amit az ihlet helyett működtetünk, ha pl. valaki azért kerekít elő politikai tartalmat, mert nem tud jobbat (elmentkiskosztümötvenniamúzsaavásárba), mert oszt, szoroz, és végül így véli megtalálni a népszerűség napfényes gyalogútját. Ha az író jobb híján, tehetetlenségből fordul a politikai kérdések felé, mint augusztus huszadikán az ég, fél kilenc tájékán. 
Bocsánatot kérek. De nem lehetek polgár? Civil? Világnézetem, valahová tartozásom, igazságszeretetem smafu? És ha egyébként is ab ovo politikus alkat vagyok?! Pofázós. Hogy feleseltem már kantárosan is. Ha igenis a szívén viselem a hazám, izé, a falu sorsát, és a vélemény, a vélemény kinyilvánítása, a vélemény heveny közzététele éppen olyan fontos nekem, mint volt Petőfi Sándornak, Móricz Zsigmondnak vagy Petrinek. (Tandori meg akkor legyél, amennyiben vagy olyan lehetetlenül tehetséges, ha kérhetjük, jó?) 
Pofáznak, hisztiznek. Van egy kényszer, hogy ne, ne, nem szabad. Elront. Fölhígít. Csakhogy én bírom a rohadék lelkiismeretet. Mert, mit mondjak, mert majd megjelenik. Megjő a csönd, a hallgatás, az összeszorított, gyáva száj után. Beszédes csönd, mert azt mondja, hogy. Szólhattam volna, mondhattam volna, nem tettem. Miért hallgattam. Miért csöndeztem el az első, a második, a sokadik botrányt. Miért néztem oldalra, el. Miért csak így mondtam, bebugyolálva, reszketeg óvatosan, valahogy így: 
Pardon, Ön most meg tetszik éppen erőszakolni engemet? 
Előttünk a szép, tartalmas, fájdalommal átszőtt példák sora. A radarkínozta, mecseki nünüke rajongója – doktor S. –  addigalé ostorozta a büdös szszszkomcsikat, míg meg nem alázták a segédtőröző Palival, és egy nagy, rafinált radírral ki nem törölték mindazt a jogi hóbelevancot, amit ő hosszú, komoly, izzadságos, rendszerváltó munkával megteremtett. Szevasz, öreg, hátrálj az ólig, passzé. Hát nem? Most meg csöndesen forog a magány kazamatájában, ó életem, ennyit értem. 
Ennyit, ha a haza szempontjából nézzük.
(a haza szempontja…)
(mondd el különösebb célzás nélkül, hogy én, te, ő, mi, ti, ők.)
Én csak azt akarom mondani, hogy az erdő is veszélyben van, hol kicsiny, aligrezsis házikónk áll. Melynek környékén most zöld rügyek pattognak elő, hol álmosan túr a disznó, pislog az őz, vár türelmesen a lájmkullancs, hol éppen gutaütés kap a rőzselopó öreg néne, hol a menstruáló Piros andalog a teli kiskosárral, s viszi az alkoholista nagymamának a Dankó Pistát. Hát, bizony nem, a nagy vadász nem Skandináviában vadászik a lebutított szarvasokra, gém, jávor, müzlis, mindegy. Hanem ebben az erőben, a mi tétova, napfoltos, bodobácsos erdőnkben, a szűrt fényű kertünk végében, illetve egyenesen az ablakunk alatt füstölög a sörétes puskacső, és az az állat, amit éppen kivégzett a golóbis, és most repül a magosban, mint az álom, a mi állatunk volt. A gyerek játszott vele, nyalták egymás arcát, hát, jól seggbe lőtték a Bambit, gyermekem. A stadion nem távol, a messziben épült, egy másik, félreértett, bizománnyá angazsíroztatott faluban, egy másik, elálmodott világban, nem, nem, mert az a kongó és üres, naponta milliókba kerülő, buta óriásjurta közvetlenül a mi szomszédunkban terpeszkedik, és mielőlünk, a mi csipás, pislogó szemünk elől takarja el a papírsárkányt, a felhőt, a napot, a remegő kondenzcsíkot. Zalaegerszeg, ahonnan a rendező ki van tiltva, nem a távoli Zalában van. Zalaegerszeg az országban van, és az ország mindenütt van, bennem és benned is van, az önkéntelenségben, a butaságban, a parvenü csinnadrattában, a félelemben. A migránsok is mi vagyunk. Erdőben, ködben, városban, benzinben, acetonban. Akik jól elbújtak, jól belemenekültek magukba, és már sehogyan sem találják azt, akiként kezdték, és akik valaha voltak. De Bambi, hát ő milyen szépen száll az égben.  

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek