A kilenc év után hazánkba visszatért Stick Men Tony Levin zenekara. Az eredetileg klasszikus zenésznek készülő Levin (akit egyetemi évei alatt Stravinsky is dirigált) a hetvenes évek elejétől aktív stúdiózenészként. Többek között olyan előadók és zenekarok lemezein játszott, mint Alice Cooper, Lou Reed, John Lennon, Peter Gabriel, David Bowie, a Yes, vagy a Pink Floyd. 1981 óta tagja a King Crimsonnak, akárcsak a dobos Pat Mastelotto. A zenekar harmadik tagja, Markus Reuter Robert Fripp és Tony Geballe tanítványa volt, emellett, társaihoz hasonlóan megszámlálhatatlan mennyiségű zenei projekt részese.
 Pat Mastelotto, Tony Levin és Markus Reuter |
A fentiekből következően a Stick Men zenei világa több szempontból is a King Crimsonhoz köthető. Tony Levin chapman sticken játszik – innen a zenekar neve -, amely egy ún. tapping technikával megszólaltatható 12 húros hangszer, rendkívül széles hangterjedelemmel, ráadásul a játéktechnikából adódóan – a hangok megszólaltatásához elég a fogólap megérintése, a chapman stick eleve csupán egy nyakból áll – lehetséges egyidejűleg két különálló szólamot megszólaltatni rajta. Reuter 8 húros touch guitaron játszik, amely kialakításában más, de Levin hangszeréhez hasonlóan tapping technikával szólaltatható meg. A Stick Men zenéje nagyon összetett, amire csak ráerősít a rocktól és a jazztől gyakran egyformán idegen ritmikai és harmóniavilág. Levin és Reuter témáinak felosztása időnként zavarba ejtő, szinte véletlenszerűnek tűnik, máskor viszont szépen artikulálható a Robert Fripp-féle iskola hatása. A legtöbbször instrumentális, néhol improvizatív, de többnyire rögzített szerzeményekből teljességgel hiányoznak azok a sémák, amik valamilyen jól körvonalazható stílushoz kötnék a zenét.
A BJC akusztikai viszonyai legfeljebb részben tehetők felelőssé a zenekar sérülékenyebb megszólalása miatt. Egy trió keverésekor egyébként is könnyen vesznek el fontos nüanszok, a Stick Men zenéjének rendhagyó dinamikája pedig csak még nehezebbé teszi a kellően tiszta hangkép létrehozását. Tony Levin hangszerének bizonyos regiszterei egyszerűen eltűntek, a középső tartományok nagyjából tisztán kivehetőek voltak, a mély, vagy magas hangok helyén viszont időként lyukak voltak a zenében. A hangos, nyers, a dinamikát sokszor nélkülöző hangzást ugyanakkor gyakran tette zárójelbe a zenekar lendülete és az évtizedes rutinnal együtt járó színpadi jelenlét.
A koncertet nyitó Hide the Trees középső részének vegytisztán Robert Fripp-hatású témái gyönyörűen oldódtak fel a térben, akárcsak a harmadikként érkező Cusp furán tekergő 11/8-adjai. A kettő közti Schattenhaftban Tony Levin érdekes kontrasztot teremtett azzal, hogy teljesen fals tempóban szállt be a darabba, ami a nyitótéma lecsengéséig leginkább egy megkapó vesszőfutáshoz volt hasonló, a végére mégis összeállt. A negyedikként elhangzott Plutonium egy nagyon érdekes dal recitált verzével, felejthető refrénnel, zárványként pedig néhány zenei idézettel (Orff – Carmina Burana, Yes – Roundabout, Csajkovszkij – 1812-nyitány), élőben viszont folyton megtört a stúdióváltozat dinamikai íve. Az első szett végül belefulladt a Sartori in Tangier című King Crimson-dal fülsértő hangzavarába.
A Stick Men repertoárja jórészt saját dalokra épül, a nyilvánvaló kötődés miatt azonban mindig előkerül néhány tétel a kvázi-anyazenekarnak tekinthető King Crimsontól is. A Crimson dalai ebben a hangszerelésben kifejezetten szellősnek, hiányosnak tűnnek, a második szettben elhangzott Lark’s Tongues in Aspic II., valamint a Level 5 (ami valójában a Lark’s Tongues in Aspic ötödik tétele) elővezetése inkább csak egy ismerős érzés felidézése volt, hiába hozták le hiba nélkül a darabokat. Mike Oldfield Mirage című dala viszont nagyon jól működött, mert hűen tudta reprodukálni az eredeti változat hangulatát és egyszer sem próbált kilépni a saját medréből.
A második szett közepén elhangzott Prog Noir azután egyszerre ejtette csapdába az élményt és vezetett ki az önmaga teremtette útvesztőből. Levin ismét bajlódott a tempóval, a hangzás örvénylett, Reuter magasai fülsértőek voltak, a színpadi jelenlét mégis maga alá temette a hibákat. Tony Levin tempókezelése egyébként a koncert legnagyobb részében kifogástalan volt, Reuterrel szinte mindvégig nagyon érzékeny, pontos kettőst alkottak. Utóbbi megszólalása inkább csak a sűrű részeknél volt problémás, az elődjével, Michael Bernierrel összehasonlítva a dallamai kevésbé karakteresek, a játéka mégsem steril, inkább jellegzetesen fanyar. A számok közti átvezetésekben a humorát és a memóriáját egyaránt megcsillogtató Pat Mastelotto a rá jellemző módon volt képes bármelyik pillanatban kikacsintani a dobos szerepköréből, különösen az improvizációra épülő darabokban. Ez a rugalmasság és humor pedig más-más formában, de mindhárom zenésznél jelen van.
A Stick Men koncertje korántsem volt olyan ellentmondásos, mint a fent vázoltak alapján sejthető lenne. A zenekar tagjaihoz hasonló talentumok jelenléte által keltett illúzió ugyanis hajlamos jótékonyan elfedni a hibákat, ahogy felnagyítani is képes őket, itt viszont szó sem volt az utóbbiról. Három zenész játszott a színpadon, akik közül legalább kettő eljárhatna haknizni az évtizedes dalaival, hogy a végén röhögve tartsa a markát, ehhez képest ők bepattannak egy mikrobuszba és körbeturnézzák Európát, a zenéjük pedig egyetlen pillanatig sem poros, hanem nagyon is mai. Tony Levin és Pat Mastelotto mellesleg júniusban visszatérnek, a nálunk utoljára 2003-ban koncertező King Crimson tagjaiként.